Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Fabiny Tamás: Arcképvázlat Ruzicskay Györgyről
82 FABINY TAMÁS: ARCKÉPVÁZLAT RUZICSKAY GYÖRGYRŐL Ötödik tollvonás: az ember tisztelete Szorosan kapcsolódik mindez az előzőkhöz, de forrása talán új: sokat merített a Bibliából, amelyet az emberi sors egy fontos kifejeződésének, a történelem, a költészet, a filozófia sajátos tükrözésének tart. Fiatalkori olvasmányaként mindez ma is benne él, így hatása sem lehet észrevétlen. Szép számú bibliai tárgyú képe mutatja ezt, amelyek közül legmegragadóbb a teremtésről festett 10 képből álló sorozata: a világ létrejöttét fejezi ki egy kéz parancsoló, de főképpen óvó jelenlétével. („Isten munkás kezeit akartam ezzel bemutatni, amely bármely ember kezéhez hasonlóan alkot, óv, szüntelenül dolgozik.”) De érdemes hosszasan szemlélni Jób ábrázolását, a szenvedő embert; vagy különféle Krisztus-rajzait —, alkotott is róla egy sorozatot Örömhír címmel. Nem egyszer hagyományos ábrázolásokkal szakító Krisztusa saját hitét tükrözi: az emberért, a dolgozó emberért élő Szabadítót látja benne, aki teljes valójával a nép között él, kalapácsos munkásokkal és kaszás parasztokkal körülvéve, és ő maga is valóban ács, a nép fia. Egy szarvasi falra festett műve is hasonlót mutat: a reformáció forradalmi mozzanatait örökítette meg a húszas évek végén: Húsz János megégeté- sét, a 95 tétel kiszögezését és a gályarab prédikátorokat. Ez a műve is tisztelgés az emberi méltóság, bátorság és önfeláldozás előtt. Megint csak azt kell mondanunk, hogy megelőzve a kor áramlatát fejezte ki a festő együttérzését az elnyomottakkal és hátrányos helyzetűekkel, lelkiismerete szavára hallgatva —, lett légyen az bármilyen hátrányt ígérő saját maga számára. Mi adhat egy annyi nehézséget, sorsfordulót és átértékelést átélt művész számára erőt a szüntelenül változó világban? („Éltető elemem az a sajátos idealizmus, amely lehetővé teszi, hogy minden keserűség ellenére derűsen és bizakodón tudjam nézni a világot; személyes támadásokkal és egyéni hiúsággal nem törődve az alkotásra tudjak összpontosítani. Ezt az idealizmust éreztem a váradi szellemben, kaptam örökségül is, de a legfontosabb, hogy az ember önmagában tudja ezt megteremteni.”) Beszélgetésünk végén a művész megmutatta legújabb, az egész magyar történelmet felölelő munkáját, Gyula várának történetét. Ezután pedig talán rajzainál is jobban féltett kincseit vette elő: verseit, amelyeket jobbára csak magának, barátainak írt. Szavait hallgatva saját, más összefüggésben elhangzott mondata jut eszembe: Aki egyvalamiben tehetséges, az fokozottan érzékeny más művészeti ágak területén is. Nyugodtan, tagoltan olvassa az emberi élet izgalmas és félelmetes kérdéseit — haza, szerelem, halál — érintő verseit, vagy Szarvashoz való ragaszkodását kifejező „Sírfeliratá”-t. Egy másik vers, az Ecee Homo című így végződik: „én a szépséget hoztam a földre”. A beszélgetés után: a már ismert lépcsők. Az imént látott havas, száraz fára nézek. Igen, talán ez a szép. Az utolsó mondat motoszkál bennem még mindig: „én a szépséget hoztam a földre”. Versében a megcsúfolt Krisztus szájába adja ezt az örömhírt a festő. Aki ebből a kapott szépségből megsejtett valamit. Aki képpé tudja formálni a megfoghatatlan szépséget is.
