Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Cserháti Sándor: A tudományos bibliakutatás műhelyéből
CSERHÁTI SÁNDOR: A BIBLIAKUTATÁS MŰHELYÉBŐL 69 tató szavát kívánták hallani. Ezt a célt szolgálta a Jézusról megőrzött hagyományanyag aktuális megszólaltatása. Ma ezt a tevékenységet igehirdetésnek nevezzük. Ezért állíthatja joggal Marxsen, hogy az Űjszövetség a keresztyén- ség első prédikációs kötete. Természetesen egy prédikációtól nem várhatjuk, hogy fénykép hűségével őrizze az eredeti vonásokat. De az őskeresztyénséget ez nem zavarta. Az időközben sok változáson átment és az időszerű megszólaltatás során sarkított hagyományból élő Urának hangját hallotta meg. Ez a hagyományokat szabadon kezelő felfogás legszembetűnőbben János evangéliumában érvényesül, amelyben alig lehet megkülönböztetni Jézus szavait az evangélista által hozzáfűzött reflexióktól. A kutatók felismerték tehát, hogy az evangéliumok műfaji sajátosságai mögött végső soron a húsvéti hit rejtőzik. Az első keresztyén bizonyságtevők együtt nézték a történeti Jézust a Feltámadottal. A Palesztina poros útjait járó Jézusra a húsvét fényét vetítik, míg a Feltámadottról a Mester vonásaival tanúskodnak. E nélkül a felismerés nélkül az evangéliumok titka rejtve marad előttünk. A hagyomány gyökere Az előzőkből kitűnhetett, hogy az első keresztyén igehirdetések lényegében véve nem különböznek az egyház története során elmondott megszámlálhatatlan prédikációtól. Mindegyik által a Feltámadott szólhat a gyülekezetekhez. Szándékosan használtam feltételes módot. Mert szomorú tény, hogy prédikáció címén nagyon sok olyasmi is elhangozhatott az egyházban, amelyhez Jézusnak nem lehet köze. Mi biztosíthat minket afelől, hogy az elhangzó igehirdetés megfelel Jézus szándékának? Az Újszövetség korában is tisztában voltak azzal, hogy nem elég Jézus nevében megszólalni. Hitele csak annak az igehirdetőnek volt, aki kontinuitásban maradt a Jézusra visszanyúló egyházi hagyománnyal. A második keresztyén generáció igyekezett a szemtanúk nemzedékére hivatkozni. Még Pál is, aki pedig magát a Feltámadott szemtanúi közé számítja, rendszerint a közös egyházi hagyományból kiindulva válaszolja meg a gyülekezetekben felmerülő kérdéseket. De a hagyomány vonalát követve visszajuthatunk-e magához Jézushoz? Sok kutató, Bultmannal az élükön azt válaszolja erre, hogy ez nem lehetséges. A formatörténeti kutatás ugyanis bebizonyította, hogy a hagyományanyag gyülekezeti formálódása és a hagyományozok „aktualizálása” miatt lehetetlen történetileg hiteles képet rajzolni Jézusról. Az ősgyülekezet igehirdetéséig juthatunk vissza — állítja Bultmann —, de onnan visszafelé minden elmosódottá válik. Az újszövetségi kutatás azóta továbblépett. Bebizonyosodott, hogy a hagyományfejlődés gondos elemzésével megközelíthetjük azt, amit az első tanúk láttak és hallottak. Ha nem is alkothatunk teljes képet a történeti Jézusról — a liberális teológiának ez a vágyálma beteljesületlen marad —, a legfontosabbat mégis megtudhatjuk róla. A hagyományképződés elindítója az a Jézus, aki Isten szeretetének képviseletében Palesztina földjén hatalommal tanított és gyógyított. Hozzá kell azonban tennünk: bár mindennek sokan tanúi voltak, helyesen megragadni csak azok tudták, akik hittek Benne.
