Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Cserháti Sándor: A tudományos bibliakutatás műhelyéből
68 CSERHÁTI SÁNDOR: A BIBLIAKUTATÁS MŰHELYÉBŐL réseit adják tovább, de ebből egyes kutatók nem vonják le a megfelelő következtetéseket. Ha ugyanis a hit meghatározó tényező a mondanivaló megformálásában, nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyarázatnál sem. Egy festményt sem lehet megérteni csupán a felhasznált anyag és az alkalmazott technika ismeretében. Egy alkotást csak az alkotóval kongeniálisan, vele azonos hullámhosszon lehet jól interpretálni. Ezek előrebocsátása után szeretném illusztrálni, hogy a jól alkalmazott történetkritikai módszer miként gazdagítja a Bibliáról alkotott képünket, és miként vezet jobb megértéséhez. Talán látványosabb volna a módszert néhány problematikusabb igehelyen bemutatni, mégis hasznosabbnak látom azokat az alapvető felismeréseket érinteni, amelyek az evangéliumokra és Jézusra vonatkozó szemléletünket meghatározhatják. Az evangéliumok titka Régóta nehézséget okoz az Újszövetség olvasójának és kutatójának az első négy könyv, az evangéliumok műfaji meghatározása. Jézus életrajzát adnák? Ehhez túlságosan hézagosak. Harmincéves koráig alig tudunk meg valamit Jézusról, és ezt követően sem adnak összefüggő képet Jézus működéséről. Akkor talán Jézus alakja köré font elbeszélés-mozaikok gyűjteménye lenne? Ezt viszont megkérdőjelezi az eseményeknek az evangéliumokban mégis fellelhető határozott sorrendje. De tovább is kérdezhetünk: miért van az evangéliumokból négy, holott lényegében ugyanazt mondják el? Már a II. században értetlenül álltak ez előtt a jelenség előtt. Tatianus kísérletet is tett Diatessaronjában a négy evangélium összeötvözésére. A történetkritikai módszerrel dolgozó bibliakutatás kimutatta, hogy az evangéliumok műfajilag sehová be nem sorolható irodalmi alkotások, és magyarázatot adott a négyféle változat létrejöttére is. A kutatók irodalomkritikai eszközökkel mindenekelőtt felfedték az első három evangélium között meglevő kapcsolatot és bebizonyították János evangéliumának a többitől való irodalmi különállását. A sokféle elgondolás közül végül is az látszik a legmeggyőzőbbnek, hogy Máté és Lukács ismerte és felhasználta Márk evangéliumát, de merítettek egy ún. ,,Beszédforrás”-ból is. Ezenkívül mindegyik evangélista megőrzött olyan anyagot is, amelyet a másik kettő nem közöl. Az evangéliumok értelmezését igazán forradalmasító felismerés ezután következett. A kutatók rájöttek, hogy az evangéliumok elbeszélései szájhagyomány formájában már írásba foglalásuk előtt önálló életet éltek, miközben a formatörténeti kutatás által feltárt szabályok szerint alakultak, formálódtak. A legfontosabb rendező elv az az érdek volt, amely miatt a hagyományt megőrizték és továbbadták. A páskavacsora „menüjéből” például csak kenyérre és borra történik utalás, mivel az egyház úrvacsorái gyakorlatában a keserű füvekkel elkészített báránynak már nem volt szerepe. Kimondhatjuk tehát, hogy az evangéliumokban megőrzött hagyományanyagot az első keresztyén gyülekezetek igénye formálta, és ezért nem is tekinthetők az események minden részletét megörökítő „tárgyilagos” jegyzőkönyvnek. Ugyanezt mondhatjuk az evangéliumok szerzőinek szerkesztési szempontjairól is. Ők is tekintettel voltak azoknak a gyülekezeteknek helyzetére, amelyeknek szánták evangéliumukat. Az őskeresztyénségnek ezt az igényét pontosabban is megfogalmazhatjuk. Az egyház folyton változó vándorútján az élő Krisztus hitet ébresztő, útmu
