Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
64 VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL bennük a jelent. Egy-egy villanással elénk is tűnik a kor. Mint a híradókép beiktatása a vietnami önmagát elégető buddhista szerzetesről a Perso- ná-ban. Saját nyilatkozata kétségtelenné teszi az atomháború rémének köz- rejátszását A hetedik pecsét pestisjárványában. Az bizonyos, hogy nem a szélesebb vonatkozású társadalmi kérdések, hanem a legszűkebb emberi kapcsolatok problémái érdeklik: férfi és nő, anya és gyermek, testvér és testvér, ember és ember. Fő kérdése: hogyan találhatjuk meg egymást? Feloldható-e — olykor titkolt, máskor nem tudatos, vagy gyötrő — magányunk emberi közösséggel? Ennek küzdelmes ábrázolásával együtt jár az emberi lét kérdőjeleinek megszólaltatása: az emberi sors fenyegetettsége, az élet értelmetlensége, a halál. A Rossz valósága és a félelem szorongása. Ezért rohamozza meg újra és újra a transzcendencia falát. Nem tud áttörni ezen a falon, de nem tud belenyugodni sem, hogy a megismerés, a tapasztalat határain túl a Semmi vár. Nem olyan elvont filozófiai kérdés foglalkoztatja, hogy van-e Isten, vagy nincs, hanem az kínozza, hogy nem kap választ a lét végső kérdéseire. Mintha azt mondaná: van vagy nincs Isten —, nem tudjuk, de annyi bizonyos, ha van Isten, hallgat. Bergman a keresztyén hitet elutasítja, de hiányát kétségbeejtő emberi állapotnak vallja. Különösen megrázóan jelzik ezt azok a jelenetei, amikor nem hivő emberek kapaszkodnak hiába valami bizonyosság, támasz után. Filmjeinek a hitnélküliség űrjét megrajzoló vonását mai filozófiai kifejezéssel „vallásos ateizmusnak” lehetne nevezni, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Az író-rendező nem tud belenyugodni az Isten-nélküliség hiányérzetébe, hanem továbbra is kiált a néma ég felé, a Semmi megtapasztalása ellenére küzd transzcendens valóságért. Ennél tovább nem tud jutni, de ez végigkíséri filmjeit. Sőt elismeréssel, talán némi vágyódással hajol meg a filmjeiben teremtett hivő emberek alakja és azok bizonyossága előtt. A keresztyénségből a leglényegesebb elemeket átveszi Bergman — immanens emberi síkra vetítve, a transzcendens hátteret kikapcsolva. A keresztyén hit egyik legközpontibb része a bűntudat és a bűnbocsánat. Gyermekkori komor neveltetésében sajnálatosan az ún. törvényeskedő vallásosság jutott túlsúlyra, és ennek következtében joggal marasztalja el az állandó rossz lelkiismeret torzulását. Mégis a bűn — a Rossz — valóságát tapasztalva és ábrázolva, az emberekkel szemben elkövetett vétkeink nyomasztó tudatára keresi a megoldást, és az Istentől ugyan függetlenített, de elnyerhető bűnbocsánatban találja meg. A megbocsátás jelentősége a mi kuszáit emberi kapcsolatainkban nagy mondanivalóvá nő utolsó filmjeiben. A földöntúli üdvösség keresztyén eszméjét elveti, de amire rábukkan helyette, az már — a mi hitünk szerint — transzcendens valóság, s a földön csonkán, az üdvösségben tökéletesen az örök élet igazi tartalma: a Szeretet. Ez az a pont, ahol Bergman — akaratlanul — Isten tanújává, rejtett keresztyénné, anonim Krisztus-követővé válik. Nem akármiféle szeretetről van szó. Bergman nem hagy kétséget afelől, hogy ő az újszövetségi értelemben vett szeretetet tartja az egyetlen menedéknek és megoldásnak az emberi létben, élet és halál közepette egyaránt. Hangsúlyoznunk kell, hogy e tekintetben sincs mondanivalójában változás régebbi és újabb filmjei között. „Az Isten szeretet” — valljuk mi hittel, amit Bergman idéz az Újszövetségből (1 János 4,16). S ebből az is következik, hogy az igazi szeretetben jelen van az Isten. Bergman az igazi szeretetről tanúskodik, és ezzel — noha nem szándéka — Istenről tanúskodik. Amikor valamelyik filmbeli alakjában a keresztyén hitet megjeleníti, ott mindig — mi így mondjuk: elvá
