Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
6o VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNAL kivezető utat az emberi érzés nélküli szexualitás, hogy az egykor nagy vihart kavart jelenetekre utaljunk, amelyeknek éppen ezt a filmbeli mély jelentőségét fedte el képmutató erkölcscsőszök felháborodása. A Persona (1966) Elisabetje, neves színésznő, egyszer csak nem hajlandó szólni, noha orvosi szempontból testileg-lelkileg egészséges. Alma ápolónővért rendelik melléje. Kettőjük együttléte egy sziget nyaralójában — ennyi a külső keret. A rádióból női hang sikolt egy színdarabban: „Ó, Istenem, ki valahol itt vagy körülöttünk a sötétben, könyörülj rajtam. Te magad vagy a szeretet.” Elisabet heves mozdulattal zárja el a rádiót. Később Alma felolvas egy könyvből: „Hitünknek és kétkedésünknek a sötétséghez és a csendhez intézett rettentő kiáltásai a legszörnyűbb bizonyságai elhagyatottságunk- nak és halálra rémült öntudatunknak.” Alma hozzá fűzi: „Te elhiszed, hogy így van? Elisabet réveteg tekintettel nézi a tengert. Biccent. Alma: Én nem!” A színésznő elnémulása mögött emberi kapcsolatainak a csődje húzódik: belebukott életében a feleségszerepbe, és különösen is az anyaszerepbe. Személyiségének a válsága szemünk előtt átterjed társnője eddig kiegyensúlyozottnak látszó életére: lehull az ő „maszkja” is (ezt jelenti a persona latin szó), hogy feltáruljon egy vergődő lélek, akit többek között egy régi kalandjának lelki terhe is nyom. Az egyetlen szó, amelyet Elisabet a film végén nagy kínlódás árán, az ápolónővér unszolására kimond: „Semmi”. Bergman magyar monográfusának (lásd 1. sz. jegyzetet) megállapítását idézem: „Előző filmjei és ennek a filmjének egynémely utalása alapján... tudhatjuk, hogy (Bergman e filmben) a személyiség felbomlását... az isteni bizonyosság elvesztőnek tulajdonítja.” A Farkasok órája (1966) festőművésze a tudatbomlás folyamatán megy át, felesége hiába próbálja visszatartani a szkizofrénia szakadékától. A film mégsem elmekórtani eset bemutatója, hanem Bergman saját lelkében lejátszódó küzdelmek, tudatalattijából előtörő démoni erők megjelenítése a filmművészet formanyelvén. „A Farkasok órája — mondja Bergman — iszonyatosan személyes alkotás.” Bergman nagyon is sokat tud az emberben rejlő rosszról és gonoszról. Ez az emberben rejlő Rossz a Szégyen-ben (1967) a pszichikai és fizikai erőszak elembertelenítő személyes következményeiben mutatkozik meg. E film — mondja Bergman — „kísérlet annak megmutatására, hogy a megalázás, az emberi méltóság megsértése hogyan vezet az emberiesség megsemmisüléséhez azoknál, akik erőszaknak esnek áldozatul.” A Rítus (1968) főhőse, a bíró, egyedüllétre berendezkedett, magabiztos férfi háromtagú varieté-művészcsoportnak egy különös szertartású jelenetét vizsgálja ki. A velük való beszélgetés során lepleződik le előtte saját életének üressége, elfojtott szorongása, szeretethiánya. Gyónni megy, templomba: „Nem vagyok hivő. Ügy jöttem önhöz, mint emberhez, nem mint paphoz. Soha nem féltem attól, hogy meghalok. De most iszonyú ez a tudat.” Később a bíró kérdezi a három művészfélétől, miért csinálták ezt a rejtélyes számot. Az egyikük felel: „Hirtelen vágy valamilyen rítusra, ez talán önmagában nem mond sokat, de a vágy, hogy térdre hulljunk, vagy összekulcsoljuk a kezünket, olykor bizony ránk törhet.” A beszélgetés vége felé az örök berg- mani gyötrelem tolul a bíró ajkára: „Nézzék, remeg a kezem, és sírás fojtogat. Ez feltehetőleg valamiféle magányosság . . . Ha hozzásimulhatnék valakihez, ha egy ölelés melegét érezhetném, ha óvnának és vigasztalnának.” A Szenvedélyben (1969) négy ember bonyolult kapcsolata során fakadnak fel a mélyből mondatok. Éva mondja közönyös férjéről a barátjuknak:
