Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 1. szám - Szokolay Sándor: Elfogult hangú vallomás a zenéről és az alkotó munkáról

SZOKOLAY SÁNDOR: ELFOGULT HANGÜ VALLOMÁS . . . 43 vészetpótlék való... Meg kell fordítani a tételt: csakis művészi érték való a gyermekeknek! Minden más árt neki!” Művészi gyermekkoromért, s talán éppen az itt töltött évekért áldhatom leginkább sorsomat. Gyermekkorom mennyországának nevezhetem ezt a he­lyet. Eddigi életem legösszekovácsolódottabb közösségével találkoztam itt, az együtténeklés emberformáló varázsával, s mindez elefántcsonttorony nél­kül. Mégis csodálatos érzékenységet itattak belénk. Babits Mihály azt írja: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Ez az emberformáló ének­lés Tarhos egyik legutánozhatatlanabb titka volt. Gulyás György a felszabadulás után Békéstarhoson, 1946-ban, a kifosztott, üresen maradt grófi rezidenciában egy pecsétes papírral a kezében tanyát ütött és létrehozta az ország első zenei általános- és középiskoláját. A sem­miből tudott teremteni, felismerései azonnal akarattá váltak; ötletben, lele­ményben, lehetetlent nem ismerő erőben nála nem volt hiány. Szikrázott körülötte a levegő, a közömbösséget nem tűrte, valamiféle mágneses tér vet­te körül — elveiért dühödten tudott harcolni, vakmerő bátorsággal. S mű­vészeti életünk és a külföld figyelme is pár év után már az iskola felé for­dult. Gulyás szenvedélyesen hitt a maga igazában. A makarenkói nevelést és Németh László hódmezővásárhelyi irodalmi fogantatású iskoláját zenébe át­ültetve, közel vitt bennünket a természethez, a népi kollégiumok történelmi hőskorszakának szellemében, munkában, tanulásban, éneklésben. Bartók és Kodály Gyermekkarait újraélve, valósággal „kitalálta” számunkra. Megfért nála egy művön belül a népi duhajkodó és a sixtusi hangzás: kóruspróbáin mágus módra csalta ki a varázslatos hangzásokat belőlünk. Kodály 1958-ban így írt erről: „Mi az a tarhosi szellem? Röviden zenei nevelés ének alapján. Ezen az úton jut leghamarább célhoz közönség és szaknevelés egyaránt.” De ezt már csak a megszüntetett iskoláról írhatta, mert 1954-ben, amikor az újonnan épített zenepalota még egyéves sem volt, bezárták az iskola kapuit. Kodály Zoltán legnagyobb példaképeim közé tartozott, s alakja az idők múlá­sával sem halványult bennem, sőt mind elevenebben él! Nagyságát sohasem csak és kizárólagosan zenei géniuszában láttam, hanem ő a teljes élet legki- vételesebb példája volt. Megilletődöttség nélkül sohasem tudtam rágondolni. Ezt nem a megközelíthetetlen nagyság ránk nehezülő tekintélye keltette, ha­nem a fölösleget mindig lehántó, lényegre törő egyéniségének, páratlan mű­veltségének, ízlésének, csalhatatlan ítélőképességének és minden elképzelést felülmúló memóriájának szellemi és művészi teljesítménye. Kodály kórusai voltak első zenei élményeim is, mert Kodály és Bartók mű­veivel előbb ismerkedtem, mint bármelyik régi klasszikussal. A zene tisztasá­ga és csengése mellett az ízes szövegek is mélyen belém ivódtak. A Nagysza­lontai Köszöntő „mosolyog az hajnal”-a, az „aranyszál toliakkal” repdeső an­gyala, a Jó Gazd’asszony „libidári dombon”’-ja és „lombári hegye”, a Zöld Erdőben „jaj, be gyöngyén jár”-ja, vagy a Katalinka „szállj szállj” szelídsé­ge... A Túrót eszik a cigány „duba” és „leba” kiáltásai, s a Cigánysirató „szuszkiri”-je ősi pogány szertartások varázserejét lehelte belénk, a Villő ,,kirelejszom”-ja és „agyigója”, az Egyetem, begyetem „szil, szál, szalmaszála” a falu levegőjével itatott át bennünket. Lengyel László „haj, régi szép magyar nép”-e, „haj, a magyar népe” a hazaszeretet lángját jobban gyújtotta ben­nünk, mint azóta bármelyik történelemóra vagy szeminárium.

Next

/
Thumbnails
Contents