Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Groó Gyula: Kortárs teológusok: Bonhoeffer, a jövőbe mutató
GROÓ GYULA: BONHOEFFER, A JÖVÖBE MUTATÓ 27 vitára adtak okot, de mélyen meg is termékenyítették a teológiai beszélgetést. Fogsági feljegyzéseit és leveleit 1952-ben adták ki „Widerstand und Ergebung” (Ellenállás és belenyugvás) címen. Bonhoeffer a világ nagykorúvá válásában arra a jelenségre gondol, amely már a XIII. században megkezdődött, s amit általában szekularizációnak szoktak nevezni. Ö azonban kerüli ezt a megjelölést, mert szerinte abban — az egyház részéről — van valami megbélyegző, s egyben valami nosztalgikus is a „régi jó idők” — ti. a középkor zárt rendszere után, amikor az ún. „corpus christianum”-ban (keresztyén társadalomban) az egyház mintegy patronálhatta a világot, s nemcsak a filozófia volt a „teológia szolgálója”, hanem az egész világ mindenestül egyházi gyámság alatt állott, „kiskorúságban tartott” volt. A világ most, a XX. században, végleg lerázta magáról ezt a gyámságot. Bonhoeffert azonban ez nem aggasztja, ellenkezőleg úgy véli, most sok minden tisztázódik, nagy félreértések oszlanak el: az egyház kibontakozik a „vallásosság” zavaró lepleiből, s eljut létének és szolgálatának helyesebb felismerésére. Leveleiben beszámol tapasztalatairól, amiket fogságában teljesen „világi” emberek között — jórészt az ellenállási mozgalom különféle világnézetű tagjairól van szó — tett, s arról, hogy közöttük sokszor szabadabbnak érzi magát, mint kimondott vallásos környezetben, ahol a megszokott fogalmi készlet szavai megkoptak, s elvesztették súlyukat és élüket. Belőlünk, mondja, sokszor csak úgy ömlenek a kegyes szóáradatok, ezek azonban nemcsak semmi benyomást nem keltenek a kívülállókban, hanem sokszor inkább falat építenek közéjük és Krisztus közé! Jézus panaszát idézi, aki a farizeusokat azzal vádolta, hogy elzárják Isten országát az emberek elől. Bonhoeffer mindezzel azt akarta mondani, hogy hitünk, keresztyénségünk nem lehet csupán életünknek egyik szektora, hanem egész létünk alapja és értelme, kezdete és vége, olyan ami áthatja egész valónkat —, jóllehet éppen nem tőlünk való és nem magától értetődő. Ugyanakkor vallja az emberi gondolkodás és törekvések autonómiáját, s tiltakozik az ellen, hogyha valamiben kudarcot vallunk, akkor Istennel, mint „munkahipotézissel” akarjunk operálni, kegyes — álkegyes — szólamokkal tömjük be a rést (Gott als Lückenbüsser). Ez azt is jelenti, hogy az evangéliummal ne csak az élet határhelyzeteiben — halál, betegség, szenvedés — szólítsuk meg az embereket, hanem akkor is, ha egészségesek, boldogok és sikeresek, tehát az élet „csúcspontjain”. „Krisztus nemcsak az ügyefogyottak és megtörtek, a gyengeelméjűek és reményvesztettek Megváltója, hanem az erőseké és bátraké is”. Az élet teljességében kell az embereknek Istennel találkozniok, mert Krisztus azért jött, hogy életünk közepévé legyen, s nemcsak azért, hogy időnkénti zavarainkból kimentsen, vagy életünk kátyúba jutott szekerét kiemelje. Mindazt, amit itt Bonhoeffer életművéből érzékeltetni próbáltunk, alig lehetne jobban összefoglalni, mint keresztgyermekének keresztelőjére a börtönből írt levelének néhány mondatával (1944. május): „Ma meg fognak téged keresztelni. A keresztyén igehirdetés ősi és nagy szavai hangzanak majd el feletted, s végrehajtják Jézus keresztelési parancsát rajtad, ám te mit sem foghatsz fel abból. S nekünk magunknak is újból kell tanulnunk mindennek értelmét. Hogy mit jelent a kiengesztelés és megváltás, az újjászületés és a Szentlélek, ellenségeink szeretete, kereszt és feltámadás, élet a Krisztusban és az Ő követése, mindez oly nehéz, s oly távolivá lett, hogy alig merjük ajkunkra venni... S ez a mi vétkünk. Egyházunk, amely ez években csupán önfenntartásáért küzdött, képtelen arra, hogy a kiengesztelő és
