Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az ifjúság önértelmezése három fiatal író művében
FABINY TAMÁS Az ifjúság önértelmezése három fiatal író művében Egy nemzedéket keresek a kortárs magyar irodalomban. Azokat, akik mindig lázadoztak, akik nem voltak hajlandók a korlátokat elfogadni, akik hosz- szú hajat növesztettek, akiket a farmerosok nemzedékének neveztek, akik számára „Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben fogalmazódott meg ez a világ”, akik örökké albérletben vagy szükséglakásban éltek, akiket kicsaptak az egyetemről —, akik mégis büszkék voltak erre a másfajta életükre és szemléletükre. Napjainkra viszont lehanyatlott a beat-mozgalom, — mi lett ezzel a nemzedékkel? Ha családfenntartóvá váltak és vezető beosztásba kerültek, nem azonosultak-e éppen azzal, ami ellen lázadtak? Három, ebben a „hőskorban” felnőtt író munkássága hozható fel tanúságként arra, hogy ebből a szellemből át lehet menteni az értékeset, hogy belső kapcsok által még összetartozik ez a nemzedék. A harmincas évükben járók megegyező értéknormái, morális szemlélete nyomon követhető mai magyar irodalmunkban. Bereményi Géza, Esterházy Péter és Hajnóczy Péter. Nevük ma még talán csak viszonylag szűk olvasóréteg, elsősorban saját nemzedékük körében ismert, de hiszen hárman együttvéve is alig múltak százévesek. A sajátos arc- éleket külön-külön most csak elvétve húzhatjuk meg: a hasonló életérzést és társadalmi hátteret, a megegyező problémákat fogjuk vizsgálni. Ebből a szempontból még az sem különösen fontos, hogy egy-egy idézet melyik író melyik művéből való —, a talaj a lényeges, amelyből a gondolat születik. A három író regényei, novellái sem formai, sem tartalmi szempontból nem tartoznak a könnyű olvasmányok közé. Formailag azért nem, mert bár szép, tiszta magyar nyelven írnak, szakítanak a megszokottal: idősíkok váltogatják egymást, írásjelek tűnnek el, bukkannak fel vagy éppen torlódnak össze, nyelvtanilag hiányos mondatok éppen úgy szerepelnek, mint átláthatatlan szövevényű körmondatok, gyakori a fantasztikum és a játékosság. Hajnóczy novelláit — pl. A szertartást, vagy a Kék ólomkatonát — hozhatjuk fel annak illusztrálására, hogy az eddig legfeljebb csak a lírában megszokott eszközöket hogyan lehet a prózában is alkalmazni (gondolatritmus, a végletekig való sűrítés). Nála ez látszólag szenvtelen dokumentáló leírással is társul, de éppen ezzel kavarhat érzelmeket. Tartalmilag pedig azért nehéz ezeket a műveket megérteni, mert az írók feltételezik a modem próza játékszabályainak ismeretét: hogy az olvasó „társszerzővé” lép elő, és így a mű végleges formáját csak az ő tudatában nyeri el. Ez azt jelenti, hogy vannak gondolatok, amelyeket másként kell érteni, mint ahogy a szerző leírta, másokat meg ne
