Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Péter Márta: Az Evangélikus Országos Múzeum első állandó kiállításáról
i6 PÉTER MÁRTA: AZ EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS MÜZEUM tett, sok tényező függvényében folyó, s ezek szerencsés összejátszását igénylő munkában. Hat évi előkészítő munka előzte meg a múzeum első állandó kiállításának megnyitását. Mindenekelőtt fel kellett mérni mindazokat a muzeális értékű képző- és iparművészeti tárgyakat, irodalmi és történelmi dokumentumokat, amelyek a különböző gyülekezetek és egyházi intézmények tulajdonában vannak, s számot tarthattak a nyilvános bemutatásra. Ezzel párhuzamosan szükségessé vált az országos közgyűjteményekben (Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Szépművészeti Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum) őrzött egyháztörténeti vonatkozású emlékanyag számbavétele is, esetleges kölcsönzés vagy fotóztatás céljából. A kiállítás egyháztörténeti-művelődéstörténeti koncepciójának és a rendelkezésre álló emlékanyagnak a szembesítéséből kristályosodott ki a végleges forgatókönyv, amelyet dr. Fabiny Tibor, a múzeum vezetője készített el. 1978 nyarán dőlt el, hogy az Evangélikus Országos Múzeum Budapest centrumában, közismerten evangélikus környezetben, a Deák téri templom és a hajdani Pesti Evangélikus Leánygimnázium között álló egyházi épület földszintjén kap helyet. Ezt az épületet még Krausz János építőmester emelte 1793—1797 között. Havassy Pál építészmérnöknek, a műemléki helyreállítás és a múzeumi enteriőr tervezőjének három tényezővel kellett számolnia. Először: a jellegzetesen klasszicista műemléki környezettel, amely megszabta az új tervezés karakterét is. Másodszor: a nagyszámú és sokféle kiállítási anyaggal. Harmadszor: a terület kicsinységével. A múzeum teljes alapterülete mindössze 135 m2, s még ez is megoszlik négy helyiség — a fogadó és a három kiállítási tér — között. Havassy a boltozott terekben a boltívek indításáig felnyúló beépítést tervezett, amely már a bejárattól elindul, a fogadó térben tagolja és áthidalja a kisebb funkcionális egységeket (előtér, pénztár-ruhatár, pihenő-társalgó, munkaszoba), majd a kiállítótermekben konzolra ültetett tárlósorként folytatódik, az ajtónyílásokban lambériává alakul, a következő teremben ismét tárlóként fut tovább, s így körbejárva a falfelületeket, visszaérkezik a bejárathoz. Ez a falakat megadott magasságban kísérő, ki- és beszögellő, de meg nem szűnő, önmagába visszatérő vonalvezetés optikailag hihetetlen távlatot éreztet a szemlélővel, s valóban termekké varázsolja a szobányi tereket. Horizontálisan tágítja a teret a szabadon hagyott ablakokon és az utcára vezető korábbi ajtók helyén földig üvegezett nyílászárókon át beáramló világosság, s ugyancsak a mélységérzetet növeli a pihenő-társalgó hátfalára tett nagyméretű fotó a nemeskéri templombelsőről. A vakítóan fehér falak és a nagyméretű mészkőlapokból lerakott törtfehér padlóburkolat a térérzet vertikális irányú növelését szolgálják. Ebbe a bizonytalan határú fehérségbe rajzolódik bele élesen a lambéria és a tárlósor barnába-kékbe tartott fríze, kijelölve az ember mozgásterét, s helyet adva magának a kiállításnak. A Deák tér forgatagából érkezőt rendkívül nyugodt, áttekinthető belső tér fogadja. A kiállított anyag sokasága és sokfélesége végül is nem robbantja szét az enteriőrt, s ez a kivételes egyensúly éppúgy dicséri a tervezői koncepciót, mint Bánkúti Albinnak, a Központi Múzeumi Igazgatóság kiállításrendezői csoportvezetőjének egzakt, tárgycentrikus rendezői munkáját.
