Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Bálint Endre Jób könyvéről
H. D. ALTENDORF: PAUL TILLICH 41 gukon („transzcendálják” önmagukat), és a gyülekezet tudja, mire irányulnak ezek a földi adományok és hol teljesednek be. A földi szeretet átélése is mindig túlmutat önmagán, és az isteni szeretetre utal, amely a földi szeretet minden kétértelműségét legyőzi és egyúttal minden földi szeretet beteljesedését adja meg. A földi dolgok hordozóivá, edényeivé lesznek az isteni teljességnek: ez minden szakramentális gondolkodás alaptörvénye. És: maga a földi ember Jézus is az isteni kinyilatkoztatás múlandó hordozójává lett. A kereszt és a feltámadás olyan jelek, amelyek által Isten jelenlétében részesedünk, elrejtve, de teljes „realitással”. Beszámolómat itt megszakítom. El akartam kerülni, hogy e rövid tanulmányban úgyszólván összefoglaljam Tillich gondolkodását. Inkább az ő termékeny alapkategóriáira akartam felhívni a figyelmet. Ezek, ha jól látom, olyan dolgok, amelyek alapjában véve egészen egyszerűek és evidensek: gondolj a földi víz ama képességére, hogy szomjadat oltja! Nem utal-e minden víz az „élet vizére”? És a mindennapi, tápláló kenyér nem utal-e „az élet kenyerére”, amely az időben és az örökkévalóságban egyaránt táplál bennünket? Ha Paul Tillich azzal szolgál az embereknek, hogy őket ilyen meditálásra indítja, akkor a legnagyobb szolgálatot tette, amit egy teológus, mint a nekünk ajándékozott igazság magyarázója, egyáltalán tehet: rámutat a fényre, „amely megvilágosít minden embert”. Tillich János evangéliumának prológusában látta gondolkodásmódjának bibliai alapját, és azt hiszem, igaza volt. Dóka Zoltán fordítása Bálint Endre vallomása Jób könyvéről Harmati Béla budapesti evangélikus lelkésznek Bálint Endre festőművésszel 1978. április 27-én folytatott beszélgetéséből (magnetofonfelvételről) — Arra a kérdésre, melyik rész okozott nekem a legnagyobb örömet (1957- ben Párizsban a Biblia illusztrálása közben), megmondhatom, hogy Jób könyvét illusztráltam a legnagyobb szeretettel és átérzéssel. Valahol mindig ott voltam szíven ütve, megérintve érzelmileg, ahol a szenvedéssel, fájdalommal, gyötrődéssel találtam szembe magam. Ez úgy egészében véve a festői múltamra is karakterisztikus volt, hogy a szenvedések, a nyomorúságok, az élet peremére hullások mindig nagyon megérintettek, olyannyira, hogy fiatalságom idején ott a legsötétebb Józsefvárosban, ahol laktam, mindig ezek a teljesen esett figurák vonzottak, és nagyon sokat festettem a háború előtt ezekről a figurákról. És végül is bennem maradt ennek a tartalomnak a súlya, a mai napig — annak ellenére, hogy természetszerűleg egyfajta — hogy mondjam — felülemelkedések átjárták a pikturámat, enyhítették a kínjaimat. Gondolok arra, hogy anekdotikus természetem, ironikus természetem, humorérzékem bizonyos fokig mind segítettek abban, hogy a mérlegnek necsak az egyik serpenyője nehezüljék el, hanem egyfajta kiegyenlítődés következzen be.
