Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Szabadi Judit: Bálint Endre
36 SZABADI JUDIT: BÁLINT ENDRE transzcendens átlényegülés még teljesebb: a múlandóság rekvizítumait jelképező kriptát sápadttá halványítja a kékeszöld ragyogásban foszforeszkáló angyalok víziója. S mindennek az élménynek a betetőzéseként megszületik a Csodálatos halászat rituális jelenete, a középkori oltárképekre emlékeztető fenségességgel. A csónak falába zárt csontok, égitestek és a mozdulatlan bur- nuszos nők időtlen harmóniát sugároznak, melyet egyaránt hitelesítenek a vörös kapuba zárt angyalszárnyak és a holdtestű pap kozmikus figurája. A látszólag önkényes formavariációk azonban nem kaotikus kavargásban találkoznak össze, egy olyan zűrzavarban, amelyben minden a véletlenre és az automatizmusra van bízva. A Csodálatos halászat, a Leprás angyal, a Várakozók vagy a Roueni látomás valósággal remekei az építészeti szilárdságú és rendű kompozíciónak, melyben a síkban kiteregetett és lebegő formák mértani szabályosságú egységekbe rendeződnek. A racionális kompozíció, amely az önkényesen társított elemek képi logikáját teremti meg, hitelt és feszültséget ad a festményeknek; úgy is mondhatnánk, törvényt teremt az esetlegesből. Bálint Endre Párizsban objet-kat és montázsokat is készített, amelyek nemcsak műfaji sokoldalúságát, hanem tág szellemi horizontját is érzékeltetik. Hiszen egyrészt arról a képességéről adnak számot, amely az utca hulladékaiban is fel tudja fedezni az esztétikumot, illetve a művészetté való formálhatóság anyagát, másrészt arról a politikai és morális indítékokból táplálkozó szemléletről tudósítanak, amely az emberi igazságtalanságokat, fonákságokat metsző iróniával láttatja. A párizsi korszak Bálint életművében nem pusztán állomás vagy szakasz, hanem olyan csomópont, amelyben valamennyi szellemi impulzusa összetalálkozott, s amelyből — voltaképpen máig — művészetének valamennyi elágazása szétfutott. Igaz, azóta a párizsi képek felséges nyugalmát, melyben csak enyhe vibrációként rezgett benne Bálint szorongásos melankóliája, önsanyargató lelkének valamennyi keserű kétsége és valamiféle XX. századi mítosz után sóvárgó reménysége, felváltotta az érzelmek elérzékenyültebb és közvetlenebb ábrázolása. Azóta Bálint hol líraibb lett és lágyabb, hol profánabb és harsányabb, hol egyszerűbb, szűkszavúbb, talán súlyosabb is -—, de — úgy érezzük — festészetének egyszer rejtettebb, másszor nyilvánvalóbb bázisa és tartaléka a Párizsban bekövetkező öneszmélés és az ott megteremtett művészeti szintézis maradt.
