Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Szabadi Judit: Bálint Endre
SZABADI JUDIT: BÁLINT ENDRE művészeti Iskola grafikai osztályára, amelynek négy évig növendéke volt. 1934-ben, húszéves korában Párizsba utazott, ahol három hónapot töltött. Ennek az utazásnak az élménye ébresztette rá hivatására, és kötelezte el végérvényesen a festészetnek. Párizsból hazajőve Vaszary János és Aba-Novák Vilmos — az akkori idők két tekintélyes mesterének — az iskoláját látogatta. Vaszary magániskolájában Ismerkedett meg a nála alig idősebb, de már szuverén szeBemilsógű Vajda Lajossal (1909—1941), akit ettől kezdve mestereként tisztelt. Vajdával 1937, 1939 és 1940 nyarán együtt lakott Szentendrén, ebben a Budapesthez közel fekvő, dunaparti kisvárosban. Szentendre népművészeti és ortodox emlékei, táji szépsége, mediterrán jellegű építészete mellett szellemi modellt is jelentett rajtuk kívül még jó néhány festőnek, akik arra törekedtek, hogy a látvány esetlegessége mögött megmutassák a dolgok törvényszerű szerkezetét, rendjét; illetve a jelenségek világa mögötti rejtettebb összefüggéseket feltárják az asszociatív jelentéseket sugalló formákkal, a szürrealisztikus formakapcsolatokkal. A szentendrei művészettel való elkötelezettsége azonban csak hosszú évek múltán vált nyilvánvalóvá. Mikor 1935-ben először 'kiállított, majd 1938-ban megrendezte első gyűjteményes kiállítását, még részben Chagallra emlékeztető érzelmes képeket mutatott be, melyeken a kisemberek bensőséges világát ábrázolta, a „színek gazdagabb és szélesebb festői sodrába olvasztva”. 1946-ban tagja lett az Európai Iskola néven ismertté vált művészcsoportnak, s három évig egyéni kiállításait az iskola tagjaként rendezte meg. 1947-ben hét hónapot töltött Párizsban, miközben részt vett a „Réalité Nouvellé” (nemzetközi absztrakt) felvonuláson, valamint a Szürrealista Világkiállításon. Tulajdonképpen ekkor, 1947—48 körül zárult le első művészeti korszaka, az a tízegynéhány esztendő, amelyet — a szót igen tágan értelmezve — a felkészülés idejének nevezhetünk. Az 1948 és 1956 közötti években Bálint visszavonultan dolgozott. Az elmélyült munka újabb fejezetet nyitott festészetében, amelyet a Zsennyén és Sárospatakon talált népművészeti kincsek inspirációja, egy sváb népviseleti könyv geometrikusán tiszta és kultikus jellegű motívumai, végül pedig Vajda Lajos művészi örökségének „beérése” tett formailag és tartalmilag egyaránt gazdaggá. Egyetlen, árnyalás nélküli, szálkamentes vonallal rajzolt Bálint, csakhogy ez a formai tisztaság csupa szabálytalanságot hordozott: kés, szárny, főkötő, maszk, madár, oszlop, kéz került egymással meghökkentő kapcsolatba. Az egymásba szerkesztett motívumok súlytalanok, lebegnek, nincs tömegük, mintha kategorikus körülhatároltságuk ellenére is tovatűnhetnének az álom vagy látomás mákonyos közegében. Mikor 1957-ben Bálint Párizsba költözött, már ezeknek a rajzoknak a nyomán jutott el a művészi összegezésig. Ekkor, pályája derekán bontakozott ki az a „párizsi korszakinak jelölt periódus (1957—1962), mely egybeesett művészi kiteljesedésével, a tulajdonképpeni bálinti festészet megszületésével. Paradox módon Párizsban buzogtak fel benne otthoni élményei, emlékei, álomszilánkjai: a gyermekkor csodaországának látott vurstlija a hipnotizőrrel, a ringlispillel, a mézeskalácsszívekkel; a szomszédságukban levő temető szorongást keltő és titkot sugalló kőszobrai, majd a szentendrei barokk házak és kapuk, népi cégérek és súlykolófák. De Párizs nemcsak ifjúkorának látvány-emlékeit dobta felszínre, hanem felerősítette benne lelki élményeit, ka- tartikus megrázkódtatásait is. Az árvaházban töltött nyomasztó évek szorongását, a szeretet és az otthon iránti sóvárgást, mely Franciaországban kínzó
