Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 2. szám - Reményik Sándor: „Amiként mi is megbocsátunk…" (vers)

REMÉNYIK SÁNDOR

„Amiként mi is megbocsátunk...”

Amiként én is megbocsátok ...

Amikor eljutok odáig,

Az imádságban meg-megállok.

Én megbocsátok ...?

Azoknak, kik vétettek ellenem ...?

De nekem nincs mit megbocsátanom, Mert ellenem nem vétett senkisem. Ember nem ütött, se tettel, se szóval, Akik az úton szembejöttek vélem:

Áldva jöttek és simogatva jöttek,

És roskadásig megterhelve jöttek Számomra tartogatott ezerjóval.

Ember nem ütött se tettel, se szóval,

Csak vigasztalt, csak dicsért, szeretett, —

Isten engem az embereken át

Jaj, nagyon-nagyon elkényeztetett.

Engem az Isten önmagámmal vert meg: Tűzostort font a gondolataimból S minden idegszálamból kancsukát,

Hogy verje, verje, verje és gyötörje,

És méltón meggyötörni mégse tudja A lelkem soha, soha önmagát.

Engem az Isten önmagámmal vert meg, Tűzostort font a gondolataimból S minden idegszálamból kancsukát.

Kolozsvár, 1930. augusztus 26.

Reményik Sándor 40. születésnapja előtt írta ezt a verset. Augusztus 31-én, születésnapja utáni napon küldte el levél kíséretében sógornőjének, dr. Judik Jó- zsefné, Imre Ilonkának. A levélből idézünk: „Negyven év, Ilonka. Mást is meg- gondolkoztathat ez a dátum, engem kétségbeejt, ha visszanézek. Hát még ha előre nézek... És mégis, ha nem magamat tekintem, akkor hálát kell adnom Istennek, hogy ezt a nyomorult és korcs életet mások által mégis, így is annyi drága ajándékkal halmozta el. Annyi lehetőséget adott a szép és jó életre, annyi jó, nemes, igaz emberrel vett körül. Ha mégis így kellett mindennek lennie, az én belső adottságaimon, bűneimen, betegségemen fordult meg minden. Ha igaza lehetne Magának, ha jöhetne még enyhülés... A szenvedést vállalom tovább, minden szenvedést —, csak ezt az irtózatos és teljes tehetetlenséget s a jóra-képtelenséget venné le rólam az Isten. Ma megköszöntem a templomban Istennek mindazt, ami szépet és jót adott a negyven esztendő alatt kezdve szegény Anyámon. Köszönöm, hogy Magát is elhozta az életembe, s mindazokat, akiknek a jóságát soha megköszönni nem tudom.” A vers az Erdélyi Helikon 1930. III. évf. 9. számában jelent meg. (Közli: Imre Mária.)