Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Czine Mihály: „Tűzlátta phőnixmadár” – Reményik Sándorról
IO CZINE MIHÁLY: „TÜZLÁTTA PHÖNIXMADÁR” hirdette, hogy a népek közötti bosszúnál erősebb a szeretet. A bécsi döntés után is a román—magyar megbékélés vágyát fogalmazta, antifasiszta érzülettel. Reményik, a költő, a magányos Vajda Jánost, a „fonák igén” elvérző Juhász Gyulát, a „lélektől lélekig” Tóth Árpádját és a szenvedésen kifogó Babits Mihályt érezte legközelebb magához, s ha nem kényszerül fiatalon figyelőből a „leadó” szerepére, talán költői formálás tekintetében is közelebb került volna eme nagyokhoz. Sorsa azonban mást parancsolt: csak a mondanivalót tartotta fontosnak, a formát mindvégig mellékesnek tekintette, s mondanivalóit mindig rábízta a kötetlen jambusokra. Ügy vélte, Erdély zegzugos földjéhez ez a szabálytalanság illik. Az építész fia megvetett minden fölösleges ornamentikát, a szerkezet biztosságára ügyelt és a logikus kifejtésre. Nem olyan sokhúrú a költészete, mint a Nyugat nagyjaié, nyelvi szövete is lazább, olykor ködös általánosságokba téved és kopott asszociációkat is beenged verseibe, sok verse alkalmi költemény — de talán egyetlen verséből sem hiányzik az érzés „Istentől kapott nemeslevele”. Szép versei csakugyan „szitáló, halk sziromcsodák”, szavai többnyire nyárfareszketésűek. Alkalmi költeményei is sokszor magasra lendülnek. Legtöbbször valami apró, napokhoz fűződő eseményhez, vagy évfordulóhoz kapcsolódón kezd versbe — Bethlen Gábor halálának évfordulója csakúgy versírásra készteti, mint Tóth Árpád frissen olvasott könyve, vagy az, hogy két emelet között megállt vele a lift s repatriált valamelyik ismerőse —, „de a kemény hideg pity- kéhez varrt köntös — ahogy Sárközi György írta találóan — nehéz selyemből van, melyet valami titokzatos, keserű szél kezd lengetni, lebegtetni... egyszerre csak elrepíti, s cafattá tépi, vagy feketére borítja vele a fél eget”. Ebben a földtől ellendülő attitűdben villan föl Reményik Sándor igazi arca. Szeme még a földön jár, „de az élet fölé agya és szíve már építi a filozófiát, a jelenség fölé a gondolatot, a rész fölé az egész hűvös, sötét vízióját. A leg- költőietlenebb, legszárazabb valóságból lendül a legköltőibb, legfilozofiku- sabb magasságokba, s ebben a magasságban itt-ott a késő Vörösmartyra emlékeztető megborzongató gondolatvillanások, keserűen szép érzések, pompás rátalálások cikáznak.” Ezekért a versekért, s szenvedésekben tisztult, magasba vezető életéért szerették értő kortársai, s emlékezünk rá mi is születése 90. évfordulóján. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a kortársi romániai magyar lírában, tisztábban fogalmazók is, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna, s következetesebben állt volna a fájdalom üllőin kalapált szavak mögött. Ezért is látták az erdélyiség legteljesebb költő-kifejezőjének, s kapcsoltak a nevéhez szinte minden nemeset és szépet, amit a két világháború közötti romániai magyar líra teremtett. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. A vele annyit vitázó, radikális Szentimrei Jenő is a tiszta embert, a feltisztult ember-eszményhez érkező költőt méltatta benne, ki még a saját gyengeségein is diadalt tudott venni. Sorsvállaló volt. Az ember erkölcsi sérthetetlenségének a megtestesítője és hirdetője. Az lett, akivé lenni igyekezett: „...tűzlátta phőnixmadár: ki célja felé nyílegyenesen száll.”
