Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Czine Mihály: „Tűzlátta phőnixmadár” – Reményik Sándorról
CZINE MIHÁLY: „TÜZLÁTTA PHÖNIXMADÁR/ 9 gyönge, magányosságra predesztinált lélek — a sors és történelem kényszerűségeit felismerve — egy nagyobb közösség szolgálatának a vállalója. Huszonnyolc éves volt, mikor első kötete megjelent. (Fagyöngyök, 1918) Akkori versei — „Álmok kövéből márványpalota, / hitből, vágyból elefánt- csont torony” — jól megfértek a Rilkétől fordított vallásos versek mellett. Vergődő, korafáradt lélekről beszéltek, a későbbi Reményikre legfeljebb a szolgálatra való készség és a szenvedésre való hajlam enged következtetni. „Sikerül” majd szenvednie és szolgálnia is: a dekadensnek és eléggé középszerűnek induló költőt a vállalt szolgálat és a megélt szenvedés valakivé emeli. A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagált először a végeken: Végvári aláírással terjesztették verseit. A versek a közhangulatot erős nacionalista felhanggal fogalmazták: ország nincs, de vannak magyarok, itthon kell maradni, nem szabad felejteni, nem szabad az új hatalomnak kezet adni. Ezek a hangok tagadhatatlanul egy önvédelmi nacionalizmusból fakadtak, de csak addig beszélt így Remé- nyik, míg hihette, hogy a román hatalom Erdélyben csak átmeneti lehet. A békeszerződés megkötése után Végvári elhallgatott, tudomásulvéve az új rendeléseket. A magány szigetére vonult, nagy vívódások árán egyre inkább feladta a missziósnak vállalt közéleti költészet vonalát, hallgatta a vadvizek zúgását, s „nagy csendje” közepén búcsúztatta a hulló leveleket. Már nem prófétáit, már inkább csak azt tartotta a költő hatalmának, hogy „a bánat zajlását álommá finomítsa, a néma nyelvét beszédre oldja, a száraz kínt könnybe fakassza ... aztán — Istenre bízzad a vigaszt.” Ez a Reményik — a Végvári versek utáni — szenvedő, tűnődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legegyénibb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Reményik, az ember és a költő, haláláig az elvége- zettség érzésével járt. Jóbi szenvedésekben volt sorsa, hónapokat töltött szanatóriumokban, talán a szerelmet sem ismerte, s a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. Sok verse szinte az „Ámen halk mozdulata”. De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakát. Ez a Reményik Sándor már a transzilvánizmus lírai képviselője volt. Szemléletében ugyan maradtak nacionalista foltok — az osztály-szempontokat élete végéig elutasította —, de a román néppel szembeni álláspontja az idők során alapvetően megváltozott, s elképzelése más pontokon is igazodott a transzilvánizmushoz. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú töredékek. Vallotta a transzilván elvet: „Állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, mint az állami, tehát politikai formája.” Feladatnak látta, az adott államkeretben a kisebbség emberhez méltó elhelyezkedéséért való küzdelmet, a humánum, az erkölcs érvényesítéséért. Maga ugyan inkább távol szeretett volna maradni az élet ütközéseitől, az erkölcs és béke nevében elutasított minden politikai cselekvést, de humanizmusa megláttatta vele a poklot szenvedőket, a nyomorultakat, a bűntelen rabokat, s következetesen kottázta a mások szenvedéseinek a dallamát is. S fogalmazta közben az erkölcs és humánum által diktált feladatokat: hűség a szülőföldhöz, „templom és iskola”, „munka és imádság”, „ahogy lehet”;
