Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Dóka Zoltán: Istenről – ma
10 DÓKA ZOLTÁN: ISTENRŐL — MA lét között dönteni tudó valóságra. Ezzel nem bizonyítottuk be Isten létét, de nyitva találtuk az értelem útját Isten valósága felé. Az ateizmus továbbra is lehetséges, de a kizárólagosság igénye nélkül. Itt azonban korántsem lehet megállnunk. Két okból sem. Egyrészt azért nem, mert a hit, bár feltétlenül igényli az értelem funkcióját, mérhetetlenül több és más, mint puszta létértelmezés. Hasonlattal élve: más dolog ismerni a ló természetrajzát, gyönyörködve nézni vágtatását, és megint más dolog felülni rá, rábízni magunkat és vele vágtatni úttalan utakon át. A hit az egész embert igénylő, egzisztenciális történés, amelyben bizalommal és engedelmességgel mindig újra igent mondunk a teremtő Isten döntésére, mellyel ő igent mondott ránk és a világra. De nemcsak a hitünk, hanem bizonyságtételünk számára is elégtelen a pusztán értelmi kitekintés Isten valósága felé. Céltalan és bántó úgy közelednünk a szekulárisan gondolkodó emberhez, hogy világszemléletében hiányosságokat keresünk és azokra hivatkozva érvelünk saját igazunk mellett. Bizonyságtételünk nem épülhet hallgatóink negatívumaira. Az evangélium nem megleckéztetni vagy éppen megszégyeníteni akarja az embert, hanem Istenről akar valami jót, örvendetesei mondani. Segítséget, erőt és reménységet kínál mindenkinek. Ha pedig Isten így közeledik az evangéliumban a szekuláris emberhez, akkor a bizonyságtevő sem közeledhet hozzá úgy, mint legyőzendő ellenséghez, hanem csak mint az evangélium várományosához, mint testvérhez. A kérdés tehát ez: tudunk-e szólni Istenről, el tudjuk-e mondani az evangéliumot a szekuláris embernek úgy, hogy mondanivalónk a számára reális valóságon belül marad és nem kényszeríti őt arra, hogy gondolkodásának természettudományos előfeltételeit megtagadja? Tudunk-e immanensen szólni a transcendensről? Vagy még radikálisabban: tudunk-e ateistává lenni az ateistának, hogy realizálhatóvá tegyük számára Isten valóságát? Ha visz- szariadunk ettől az éles fogalmazástól, akkor talán érdemes a legvégletesebb újszövetségi szituációra gondolnunk: Jézus a kereszten „ateistává” lett, hogy mi, ateisták, azaz Isten-nélküliek, Istent nélkülözők, vele kiálthassuk: „Én Istenem, én Istenem!” (Mk 15,34). Üjra kérdezzük: hogyan lesz számunkra Isten kimondhatóvá a mai eszmetörténeti helyzetben? „Az Isten szeretet” (ÍJn 4,16). Így foglalja össze a jánosi irodalom a Krisztus-kinyilatkoztatás üzenetét Istenről. Számomra ez a rövidke mondat vált legnagyobb segítséggé, amikor szekuláris gondolkodású emberekkel Istenről beszélgettem. Nincs még egy mondat a Bibliában, amely egyszerre ennyire transcendens és immanens módon szólna Istenről. És nincs még egy szó az emberi nyelvben, amely ennyire közvetlenül és szétválaszthatatlanul fejezné ki Isten valóságának végső titkát és az emberi élet végső értelmét, Isten szándékát a világgal és az ember feladatát a világban, mint a szeretet. Nincs még egy szó, amely távolabb volna tőlünk és közelebb volna hozzánk. Ez az egyetlen szó az igazi „világnyelv”, amelyet ért minden élő, s amelyen mégis dadogni is alig tudunk. A földet be lehetne takarni a könyvekkel, amelyeket róla írtak. És mégis „kibújik” minden könyvből, mert bezárha- tatlan, definiálhatatlan titok marad mindig. Ez a valóság végső dimenziója és ez az evangélium szíve. Ha valahonnan, hát innen indulhatunk el a szekuláris ember felé. Persze nem sablonosán! Minden ember, minden találkozás új alkalmat, új szituációt jelent, amelyben — erőnk szerint kísérletezve és erőtlenségünk tudatában imádkozva — újra és újra meg kell próbál
