Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Dóka Zoltán: Istenről – ma
DÓKA ZOLTÁN: ISTENRŐL — MA 9 szont józanul látnunk kell azt is, hogy válaszunk mindig kísérlet-jellegű marad. Már az Újszövetség sokféle tanúságtétele is figyelmeztet, hogy Istent nem lehet végleges, időtlenül érvényes dogmákban kifejezni. A róla szóló bizonyságtétel mindig csak konkrét helyzetekben, konkrét emberekhez szólóan lehet reális és érvényes. Az itt következő fejtegetések is kísérlet-jellegűek. Egyszerűen számot szeretnék adni arról, hogy hol tartok a válaszadásban. Hadd kezdjem a fenti, fő kérdést kiegészítő, két megjegyzéssel. 1. Természetes, hogy válaszkeresésünkben számba kell vennünk a bibliai, újszövetségi bizonyságtételeket. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek egy vallásos, mágikus világszemlélet közegében születtek, azaz feltételezik azt, amit mi nem feltételezhetünk. Viszont látni fogjuk, hogy mégsem hagynak cserben bennünket. 2. A szekuláris gondolkodás szempontjából még ma is kevés viszonylag a „tiszta eset” az emberek között. Legtöbben — tudatosan vagy öntudatlanul — benne élnek a két (mondjuk most egyszerűen így: vallásos és nem vallásos) szemlélet harcában, és nem mindenki tart ugyanott. Ezért is olyan nehéz ma, a konkrét hallgatóságot komolyan véve, több embernek „prédikálni”. A tömegkeresztyénség korszaka után ismét elérkezett az egyház számára a személyes, lelkipásztori találkozások kora. Csak ha a hallgató visszakérdezhet, akkor maradhat a bizonyságtétel reális és emberközel. Ezért is tartom a konkrét eseteket, amelyekből néhányat az alábbiakban leírok, az elvi fejtegetésekhez mérten legalább egyenrangúnak. Kétségtelen, hogy Isten létének bizonyítása képtelen és hamis törekvés. Contradictio in adiecto, önellentmondás. Ha ui. be lehetne bizonyítani, akkor nem volna Isten, mert nem maradna „alanya” a világnak, hanem ismerésünk „tárgyává” válnék. Az istenbizonyítás szándékában mindig van valami mélységes emberi gőg, amely Istent raportra akarja hívni, hogy birtokolhassa. A bizonyítható isten valóban az ember produktuma. Bálvány. Másfelől viszont egyes teológiai és kegyességi irányzatokban bizonyos an- tiintellektualizmus érzékelhető az Isten-kérdéssel kapcsolatban: Istenről nem szabad „gondolkodni”, hanem csak a Krisztus-hit imádatával tisztelni őt! Beszélgetéseim során úgy tapasztaltam, hogy az Isten létére való visszakérdezés elkerülhetetlen. Istent nem lehet bizonyítani, de a hit számára is nélkülözhetetlen, hogy Isten valósága felé intellektuálisan is nyitva legyen az út. Alkalmi találkozás során egy mérnök azt panaszolta (!), hogy „az anyagmegmaradás elve” miatt nem tud Istenben hinni. Ha az anyag örök, akkor nincs „hely” mellette Isten számára. „Túlságosan kicsinek gondolja Istent! — válaszoltam. — Az én Istenem az anyagmegmaradás elvével együtt teremtette a mindenséget.” Meglepődött: „Erre még nem gondoltam!” Egy fizikussal való beszélgetésben a lét és nemlét lehetőségéről volt szó. Érdekes eredményre jutottunk. Ha az asztalomra teszem az órámat, puszta ottléte hirdeti döntésemet, hogy odateszem. Különben nem lenne ott. A lét tehát feltételez egy döntést a lét és nemlét lehetőségei között a lét javára. De az órában nincs benne maga a döntés, mert nem az óra döntött úgy, hogy az asztalon akar lenni, hanem én. Minden, ami van, állítja önmagát a nemléttel szemben, de nem bizonyítja, mert a döntés, hogy legyen, rajta kívül van, megelőzi. A lét tehát nem magyarázza meg önmagát, azaz nem lehet önmagából megérteni. Túlutal önmagán egy nagyobb, a lét és nem
