Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Veöreös Imre: Tükröződések
VEÖREÖSIMRE:TÜKRÖZŐDÉSEK 75 — régi és modern — dogmatikai olvasmányai alapján teológiai szinten fejtegeti a hittani kérdéseket a ma tanár írónő. Itt van mindenekelőtt a középkori eredetű hittani tétel, amely Canterbury Anselmus (+1109) Cur Deus homo-jára megy vissza, miért lett Isten emberré. Az írónő pontosan foglalja össze az „elégtétel” szavában, ahogyan tanulta egyházától. Isten — ő így fogalmazza — „saját lényegének egy részét áldozta fel, hogy... önnönmagát, azaz lényegének más részét kiengesztelje”, elégtételt adva saját haragjának. Ez az Isten-kép — nem az írónő, hanem az egyház tévedéséből — hamis. Krisztus keresztjének nem ez az evangéliumi értelme: mintha Isten kegyetlenül szörnyű színjátékot rendezne önmagával. Az egész hitelvi leírás a könyvben a megváltásról — helytelenül hirdetett keresztyén Isten-képnek a tükröződése, s nagyon elgondolkoztathat bennünket. Isten szeretetének a keresztfán végbevitt eseményét igazi szentírási tartalmában és modem gondolkozásmóddal kellene az egyházban tanítanunk, vallanunk. Az Újszövetség „mitológiátlanítása”, úgy látszik, még ma is időszerű követelmény az egyházak számára, hogy a valóságnak megfelelően és a mai embernek érthetően hirdethessük Krisztus halálának a jelentőségét. Nem csodálom, hogy a szerző a helytelen egyházi tanítás nyomán azt vallja: „mindezek az elemek egy, a vallástörténetből jól ismert, sok ezer éve meghaladott fejlődési foknak felelnek meg, alig egy lépéssel túl az emberáldozaton.” A láncszem, amelynek elfogadhatatlanná válásával szétpattant az író lelkében az egész vallásos felfogás, mégis más volt: a szenvedés központba állítása, amelyet tapasztalt egyháza nézetében és gyakorlatában. „Istennek furcsa ízlése van. Minél kellemetlenebb valami, annál üdvösebb; s minden gyanússá válik, ami örömöt ad .. . Az ember azonban természetének — is- tenhivők fogalmazásában: Istenadta természetének — megfelelően... szereti a világot, és utál szenvedni... A technika fejlődése oly sok szenvedést hárított el — teremtett újakat is, de ez más kérdés —, hogy az egyház egyre nagyobb zavarban van, ha a szenvedésről esik szó, s jelentéktelen részlet- kérdésekkel foglalatoskodik. Kénytelen vele. Ha kimondaná, hogy a szenvedés rossz, saját dogmarendszerének központi állításával kerülne ellentétbe. De a szenvedés pozitív voltát sem hirdetheti már olyan nyíltan, mint a középkorban. A katolikus erkölcstan tehát egyre szűkebb területre szorul vissza. Napjainkban gyakorlatilag azzal a kérdéssel foglalkozik a legsűrűbben, ahol bőségesen arathat...: a szexualitással... A fogamzásgátlással és abortusszal kapcsolatos egyházi állásfoglalás torz fintorrá változik, ha arra a dermesztő közönyre gondolunk, amellyel a már létező életet szemléli az egyház.” A római katolikus egyház valóban hajlamos volt a múltban — és olykor a jelenben is — erre a joggal kifogásolt szenvedés-központú gondolkozásra. Remélhetően a II. vatikáni zsinattal megkezdődött teológiai megújulás a jövőben teljesen kiveti magából ezt a Biblia-ellenes szemléletet, amelytől a reformáció szabadította meg a keresztyénséget. De azért a protestáns egyházakban is jelentkezik itt-ott ez a kísértő félreértés, mintha Istennek az emberek bárminő szenvedésében kedve telnék. A szenvedés ugyan beköszönt ismételten az emberi életbe, és sokszor elkerülhetetlen. De Istennek éppen az az akarata, hogy szembeszálljunk vele, s amennyire csak lehetséges: legyőzzük vagy enyhítsük mind egyéni, mind társadalmi viszonylatban. Hogy ez mennyire sikerül, az más kérdés. Viszont mesterséges gyötrést, szenve
