Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Veöreös Imre: Tükröződések
VEÖREÖS IMRE: TÜKRÖZŐDÉSEK 73 lehajtva hordjuk? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett? .. . Reszket valósággal, csordultig tele a Műved újra félelemmel, minden pillanatnyi rettegéssel — Színed előtt, a halál színe előtt, döntéseid előtt, az időnek beláthatatlansága előtt... [A fiam] önmagát utálta meg a hivatásunkká tett megalázkodásban... Miért vetted el őt, Uram? Hogy ember volta titokban maradjon? Hogy ez a kis fénypont, az alig moccanó emberi eszmélet kilobbanjon a földi éjszakában?” A Biblia Istene úgy tükröződik ebben a drámában, a könyvnek szinte minden lapján, mint haragvó, kegyetlen, szeszélyes, az embertől csak lemondást, szüntelen hódoló áldozatot, a legkedvesebbjének is a feláldozását követelő, teremtményeit örökös félelemben, bizonytalanságban, a gyengeség tudatában tartó rettenetes Ür. Ábelnek lelkiismeretfurdalása támad, amikor szerelmeséhez magasztalóan szólt: „miattad Öt fosztom meg a legszebb szavaimtól”. Arabella megkérdezi később: „Az ő hatalmának legszebb öröme: a földre szegezett pillantás, majd sok-sok lehajtott fő az egész mindenség- ben?” Még Ábel is lázad: „A félelmünkkel táplálunk naponta, s nem elég neked?” „A félelem Istene” — mondja ki Káin a döntő véleményt. A drámából hiányzik bárminemű utalás az emberi méltóságért emberekkel szemben folyó küzdelemre, amelyet a történelem és a jelenkor ismételten felmutat. A darabnak ilyen irányú mondanivalója csak belevetítetten, és nem belőle fakadóan állítható, még ha ez volt is az író szándéka. De most nem azt akarjuk eldönteni, hogy a dráma belső célja általánosságban „az emberi méltóságérzet” szikrájának fellobbantása és lángjának óvása, vagy pedig a mű — amint én látom — áttételek nélkül szembesít az Isten-kérdéssel. Ehelyett inkább az igehirdető egyház felé fordítom az élét: milyen Istent állítottunk mi az emberek elé?! S ezt a kérdést ne hárítsuk el mi evangélikusok azzal, hogy a darabban tükröződő Isten-kép alapjában véve kálvini irányba mutat, legalábbis annak vulgáris felfogására. Tudtuk-e tisztán továbbadni és belevinni a reánk figyelő, bennünket hallgató emberek tudatába a lutheri örökséget, amely meggyőződésünk szerint a Szentírás Isten-képének a kiteljesedését, a legfőbb, átfogó vonását emeli ki: „az Isten szeretet”?! Az Isten „lényéhez” hozzá tartozik — tudjuk, ez így antropomorf beszéd róla, de hiszen ő, a titokzatosan megfejthetetlen és meghatározhatatlan, nekünk embereknek személyként mutatkozik, hogy egyáltalán felfoghassuk őt — a korlátlan szuverénitás, s ebből fakadóan a „szent harag”. De a rettenetesnek látszó Istentől mi odafordulunk a Jézus Krisztus által megmutatott szerető Istenhez. S akkor kiderül, hogy még az Ószövetségből is Isten szere- tete olvasható ki. Ezért — amikor jól végezzük egyházi küldetésünket — az emberekre gyengéd, megértő, törődő, gyarlóságainkat és vétkeinket megbocsátó szeretettel tekintő Isten képét, valóságát állítjuk oda eléjük. Mert így értettük meg őt Jézus Krisztus révén! Folytatódhat az egyházi önvizsgálati kérdés a darab láttán és olvastán: elég világosan megrajzoltuk-e a lutheri örökségből a hivő ember igazi lelki arcát és életmagatartását?! Krisztus által a szerető Istenben hivő keresztyénre a bizodalmas derű, a belső szabadság jellemző, és a küzdelem vállalása személyes sorsunk és az emberi sors javításáért. Az önmegvalósítás sincs ellentétben evangéliumi hitünkkel, hiszen külön teremtmény minden ember, akiben meglevő adottságok és lehetőségek kibontakoztatása a teremtő Isten szándékában és akaratában benne rejlik.
