Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Frenkl Róbert: Az élet megnövekedett esélyei – Negyven éven aluliaknak
FRENKL RÓBERT: AZ ÉLET MEGNÖVEKEDETT ESÉLYEI KÖZÖTT 53 korábban. A fő kérdés, mely minden életkorban alapvető, az életmód problémája. Hogyan éljek? Ez a kérdés soha nem volt közömbös, de korábban gyakran egyén és társadalom számára afféle költői kérdésként merült fel. Hiszen nem nagyon volt lehetőség a választásra, a könyörtelen feltételek behatárolták az életet. A ma és még inkább a holnap embere számára realitás a döntés, a választás lehetősége. Hogyan éljek? De nemcsak realitás, hanem szükségszerűség is. Növekszik az egyének társadalmi esélye — az élettartam növekedése révén, de egyéb tényezők miatt is —, és növekszik a szabad idő, amely aláhúzza az ember feladatát élete, életmódja alakításában. Közhely ma már, hogy bár keservesebb, de egyben könnyebb is, kedvezőtlen, kényszerű helyzetben élni, lényegében kirekesztve a sorsunkkal kapcsolatos alapvető döntésekből, ily módon a felelősségből is. A hetvenes évek elején kezdtek megjelenni — főként orvosi, pszichológiai szakfolyóiratokban — tanulmányok, a mentálhigiéné, a „lelki egészségtan” társadalmi méretű szükségességéről. Egyre nyilvánvalóbb lett — és a cikkírók ezt hangsúlyozták —, hogy önmagában az anyagi jólét nem ad az egyén számára boldogságot. Csak helyének megtalálása a szűkebb és tágabb közösségben, érzelmi életének fejlődése, belső egyensúlya, hite abban, hogy dolga van a világban — adhat számára a szó teljes értelmében egészséget. A minden fiatal számára paradox módon gondként, teherként jelentkező nagyobb biológiai és társadalmi esély buktatóit, jelenség-szinten, talán a drogfogyasztás kérdésében ismerhetjük fel ma a legélesebben. „Történelmi jelenségként szemlélve, a modern kábítószer-fogyasztó mozgalom a személy társadalmi jelentőségű életforma-módosító önkísérletét jelenti ... Az ember nem alkalmas lény valamiféle közvetlen boldogságra, bár erre immanens törekvés él benne. Az eszmék híján magára maradó ember saját testi létezésének bomlasztásával tesz kétségbeesett kísérletet a közvetlen boldogság elérésére, de ilyen transzcendenciát testi létezésének kútjába leszabva sem talál”. (Pethő Bertalan: Drog-fogyasztó szubkultúra és aranykormítosz. Világosság, 1979. január.) — Nálunk ez nem történhet meg — családok, nagyobb közösségek jól ismert elhárítása ez a problémák hallatán. Pedig nincs védettség. Ahogy nincs alapvető különbség főnökök és beosztottak, szellemi és fizikai dolgozók, nagyvárosban és kis településen élők bűnei között, úgy nincs különbség gyermekeink gondjaiban, veszélyeztetettségükben, önmagukban és környezetükben hordozzák a veszélyt. Lehet kárörömmel figyelni mások kudarcát, annál keserűbb ráébredni saját tehetetlenségünkre, önmagunk, gyermekeink sorsának — a szó teljes értelmében való — alakításakor. Az emberi átlagéletkor látványos növekedése csak egy összetevője gyorsan változó világunknak. A változás, ha élni akarunk, arra kényszerít, hogy újra fogalmazzunk — tovább gondolkodva — sok ősi mondanivalót. Megszabadulva előítéletektől, görcsöktől, feszültségektől. Nem lehet élni meggyőződés nélkül, eszmék nélkül, tartás nélkül, legalábbis tartósan, egészségesen nem lehet. És főként — minden életkorban — szeretet nélkül. A bőség zavara! Ebbe kerültünk az élettartamot tekintve is. Szomatikus értelemben is, hiszen a többlet-évtizedek sokak számára kényszerű együttélést jelentenek betegségekkel, amelyek gyökere többek között a korábbi év
