Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Tatay Sándor: Bújj ki a bőrödből (regényrészlet)
TATAY SÁNDOR: BÜJJ KI A BŐRÖDBŐL 43 A zamatos lutherség hívei rendszerint nem szívlelhették a Jézus megtért szelíd báránykáit, a magukat megkülönböztetett hangsúllyal hívőknek mondókat. Álszentségnek bélyegezték nemegyszer. Am én nem tudtam ilyen rövid úton ítélkezni. Nem tudtam elsősorban Gáncs Aladár miatt, aki unoka- testvérem volt. Annyit tartózkodott házunknál, hogy mondhatnám testvérnek is. Bátyámnak, akit kiskoromtól fogva csodáltam. Szinte a szemem előtt vívta lutheri méretű harcát a kétkedések, kísértések korszakától a megtérésig. Küzdelmét a Szózatért, mely bizonyára olyan erővel hangzott fel számára, mint Saul elhívása. A győzelmes mosoly végezetül kiült az ő arcára is. De nem azért, hogy immár sütkérezzék a fényben, hanem hogy áldozza életét a lelkekért. Tudósa lett a lélekébredések világméretű mozgalmának. Apostola, mint a Pállá lett Saul annak, amire elhívták. Szelídséget, jóságot és türelmet ennyit én még emberben nem leltem. Lenyűgöző volt ez, néha szinte nehéz annak, aki közelében élt. Szegény ember, aki olyan gazdag, hogy mindenét szétoszthatja, mert mióta a hívó szó elhangzott, őt biztonságában semmi meg nem ingathatja. Törvények tudója, de olyan törvényeké, mik kárt nem szenvedhetnek, akármennyit enged belőlük a még tagadás korszakában levőknek. Félelmes hatalom birtokosa volt ő a szememben. Olyan hatalomé, melynek nem kellenek őrzők. A leghatalmasabb Isten pedig bizonyára az, akinek már büntetni sem kell, csak megbocsátani. Egyszer hosszú ideig helyettesítette apámat, aki fekvő beteg volt. Ebben az időben egyre terjedtek, népesedtek falvainkban a vallási szekták. A pásztor betegsége hozta magával, hogy mind többet elragadtak a nyájból új próféták. Aladár elment a roskatag házban tartott istentiszteletre. De ahelyett, hogy jött volna hadüzenettel, leült közébük, szót váltott velük a Biblia szövegéről és énekelt velük. Tettének híre elébb megérkezett a házunkba, mint ő maga. Beteg apám felháborodva vonta kérdőre a fiatal papot, aki leült a lázadók közé. — Ha lázadnak ők — mondta Aladár —, azt nem az Isten ellen teszik. — És hogy az egyház velük csorbát szenved? * — Az egyház épségéért munkálkodnunk kell. De mi az egyházon esett csorba ahhoz képest, hogy azok a lelkek egyenes utat találtak az égbe. Kevés ereje volt ekkor apámnak vitatkozni. Nem is vitatkozott, de amit mondott, megragadt emlékezetemben. Az öregkor küszöbéig kellett jutnom, hogy jelentését mindenestül felfogjam. — Hajjaj, édes fiam! Sokat szólsz te a láthatatlan szálakról, mik a lelket a földöntúliakhoz kötik. Még többet a hitről, mely már mint egy kötélhágcsó. Hiszen igazad van, tudom. Fiatal koromban magam is sokat törődtem ezzel, hogy a lelkem és a mennyeknek országa. De ne feledd a testet, hanem figyelj rá, hogy a test is majd egyre jobban jelenti magát. Nékem most jelenti. Nékem most minden tagom fáj. Csakhogy nem mindig egyformán; a szelek járása, a levegő súlya, a Hold fogyta vagy tölte, a nap foltjai szerint, és ahogy mondják, bizonyára a csillagok járása, a láthatatlan messzeségbe száguldó üstökösök útja szerint, és nincs ebben megállás a végtelenségig. Megharagszik-e a te nyájas Krisztusod, kivel te már lélekben egy vagy, ha azt mondom, hogy öreg testem minden porcikáját a nap sugarainál milliom- szorta finomabb idegszálak fűzik össze a Végtelennel, mely — úgy lehet, maga az Isten. Most Aladáré volt a megdöbbenés, aztán ismét a földöntúli mosoly. Mert minden bosszúállónál hatalmasabb a megbocsátó Isten.
