Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Imre Mária: Reményik Sándor ismeretlen írásai a nagyváradi rendházból
IMRE MÁRIA: REMÉNYIK SÁNDOR ISMERETLEN ÍRÁSAI 83 Uram, mindhiába Uram, az égre mindhiába nézek, Látok hét fénylő pontot, hideget, De nem tudom már őket összeadni, Hogy meglássam a göncölszekeret, A régi, kedves göncölszekeret. Nem érzek égi széna-illatot, És magamba is mindhiába nézek, Ki régen tükröztem még csillagot. Ó szörnyű ez: hogy elkezd bomlani Pár sárból sodort, nyomorult ideg, S e sárhoz kötve vész a lélek is, S mi neki drága, torzzá lesz az is, Jelentéstelen, fonák, vagy hideg. Valami szörnyű, szörnyű idegenség Nyomul közém és mindenek közé, írás, Ige és Arc tőle fakul: A rózsa arca, és az emberé. Mintha hinár boritna el tavat, S a tóba egyre szükebb résen át Hatolnának be tiszta sugarak. Csak hinár, zűrzavar és gyötrelem . Hát ez a pár sárból sodort ideg: Hát ez lett volna nekem mindenem? S ha elborit majd végképp a hinár, Mit ér tudni: csak én vakultam meg, Igazság, jóság, szépség épen áll?! Uram, az égre már hiába nézek, Inkább behunyom fáradt szememet, — Én néha-néha hinár közt is láttam, Mosolyban, könnyben, tiszta kézfogásban Éreztem a Te dicsőségedet, — Több volt az mégis mérhetetlenül, Mint ez a pár sárból sodort ideg! Tükrözni, látod, most már nem tudok. Ó add nekem utolsó vigaszul Behunyt szemmel e halk gondolatot: Jól van Uram, hát lelki-vak vagyok, — De vak tavak és vak lelkek fölött A csillagok mégis csak csillagok. Nagyvárad, 1929. jún. 20.
