Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ lágában, labilis, hullámzó kedélyvilágával sokszor gyűjt izzó parazsat a fejére, s válik kiszolgáltatottá. „Haza szeretnék menni” — mondja egy alkalommal egy színész a pszichológusnak, és ez a „haza” a valódi gyermekkor védettségét jelenti, ahová nincs visszatérés. Az örök gyermek folytonos vándorlásra ítélt száműzött, bolyong a megérkezés reménye nélkül. A különleges lelki alkat félelmekkel, szorongásokkal jár, melyek részint reálisak (konfliktusok a külvilággal), jórészt azonban megokolatlanok (rettegés az ihlet elmaradásától, a tehetség ki- apadásától, a sikertelenségtől), de létezA külföldi egyházi sajtóból A misszió kérdését az elmúlt évek számos ökumenikus (Bangkok 1972—73, Lausanne 1974, Nairobi 1975) és felekezeti (Dar- es-Salaam, 1977) világgyűlésének, regionális konzultációjának (Hongkong 1978, Loccum 1978, Manila 1979), valamint tanulmányok sorának érdeklődése kísérte. Ez tükröződik a sajtóban. Túl egyszerű lenne ebben a fokozott figyelemben csupán visszahatást látni arra a tényre, hogy a második világháborút követő évtizedekben a ke- resztyénség egyházi és teológiai fáradozásaiban társadalmi és szociális kérdéseken volt a hangsúly. A szekularizáció nyomán mindennapos tapasztalat, nemcsak tanítás: a hit sem nem örökölhető, sem nem elveszíthetetlen, ezért minden egyház nemcsak missziót végez, hanem egyúttal missziói terület is. A politikai változások, a gyarmatok felszabadulása nyomán a korábbinál szembetűnőbb lett, milyen szorosan és természetesen kapcsolódott egymással a Nyugat civilizációja, társadalmi rendszere és a keresztyénség. A világ más részein hamarabb észreveszik, hogy a keresztyénség nyugati megélése végső soron megszegényítése az evangéliumnak. Sokan csalódnak az egyházban és viharos gyorsasággal szekularizálódnak, mert nem találják meg benne az élet valóságával való kapcsolatot, és nem kapnak bátorítást a cselekvésre. Számukra az egyház nem a világ sója, hanek, csillapításuk gyakori, veszélyes eszköze az alkohol. Ha viszont a belső feszültségek pszichológushoz vezetik elszenvedőjüket, annak óvakodnia kell a teljes gyógyítástól: a tehetséget is megölheti ezzel. Tanulságos mű Popper Péter esszéje. Nemcsak a közelmúlt színész-tragédiáit értjük jobban általa, nemcsak írók és művészek olykor morbid játékait, de a nyilvánosság előtt szereplő, tehetséges emberek belső vívódásait is, mert az itt „élveboncolt” lelki alkat többé-kevésbé rájuk is jellemző. B. É. nem a világ elől való menekülés helye. A missziót ezért nem tarthatjuk többé az evangélium csupán szavakkal történő hirdetésének, hanem elválaszthatatlanul hozzátartoznak a meghallott evangélium cselekedetei, az emberi cselekedetek, a humanizáció is. A másik döntő változás: az egykori missziói területekből missziói felelősséget hordozó egyházak lettek. Egyszeriben fontosabbá lett a helyi környezet, és ismét, újult erővel felvetődött a másképpen hívőkhöz és másképpen gondolkodókhoz való viszony kérdése. Korábban a biztonságos vizeken haladó hajóról (keresztyénség) a süllyedő hajó (vallások) megmentésére küldött mentőcsónaknak tekintették a missziót — még ha nem is használták ezt a képet —, az ilyen szemléletet ma már fölényesnek érezzük. Éppen a mai világ problémái láttán terjed a felismerés, hogy számos közös pont, közös cél is található keresztyének és nem keresztyének elképzeléseiben, mint például a béke, az igazságosság, az emberiség java utáni vágy és cselekvési készség, és ez — a problémák súlyát tekintve — nem is kevés. Keresztyének — a fizikai közelségből következően is — megértést tanúsítanak a másképpen hívők és másképpen gondolkodók iránt. Ezzel egyrészt arra figyelmeztetnek, hogy a keresztyénség missziói céllal sokszor propagandisz-
