Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 Ha a régi rítusokat, mivel kinőttük őket, elvetjük, új magatartás- és viszonyulásmódot kell kialakítanunk — tolmácsolja Polcz Alaine A gyermek haláltudata című művében (Valóság 1979/3. sz.) — és a régitől az újig háromfélét mutat be. A régit egy ötvennégy éves parasztasszony és annak idején háromévesként meghalt kislánya képviselik. A kislány halála előtt ezt mondta: Nem baj, ha meghalok, „a kis Jézussal megyek el”. Anyja pedig így emlékezik vissza kislánya halálára: „ ... ami az élet rendje volt, az ellen nem zúgolódtunk annyira, mint most.” Már nem ilyen régi viszonyulásmód, de egyáltalában nem jó az, amikor a szülő, az orvos, a nővér úgy tesz, mintha nem hallaná, nem értené a súlyos beteg gyermek szóbeli direkt, vagy rajz, játék, tekintet, gesztus általi indirekt jelzéseit haláltudatáról és halálfélelméről. A visszautasított közlés által a gyermeket magára hagyják súlyos lelkiállapotában. Az új magatartást a cikkíró szerint Popper Péter: Színes pokol Budapest 1979. Magvető A Gyorsuló idő sorozatban megjelent esszé a szerző szóhasználatával „pszi- chográfia”, vagyis lélektani leírás a művész, közelebbről a színész személyiségéről, életvezetéséről, belső konfliktusairól. A rövid, frappáns, lebilineselően érdekes munka alászállás a lélek mélyére. Témájának tárgyalása közben felvillantja a pszichológia tudományának belső kérdéseit és kételyeit is (Mi a lélektan tárgya? Részfunkciókról tudunk, lelki jelenségekről. Olyan ez mint a nyaklánc, amelynek csak gyöngyszemeit vizsgáljuk, anélkül, hogy sejtelmünk lenne a zsinórról, mely az egészet összetartja...); megmutatja a pszichológia divattá válásának fonákságait (Régebben volt lusta és szorgalmas ember, ma csak „neurotikusán teljesítménygátolt” és „fokozottan teljesítmény motivált” psziché létezik...); de a finom irónián átsüt a pszichológus felelőssége, mert a pszichológus gyakorolja, aki elfogadja a halálfélelemről való közlést, és megpróbálja azt a beteg gyermekkel közösen feldolgozni, s a gyermek számára a még hátralevő időben kapcsolatokkal teli életet és személyiségének fejlődését igyekszik biztosítani. Ennek az új viszonyulásmódnak a feltétele az, hogy az embernek legyen bátorsága szembenéznie a valósággal, és képes legyen saját halálfélelmét feldolgozni. Ez a feltétel azonban nemcsak pszichológus, de hivő keresztyén számára is fennáll. A régihez, amit kinőttünk, nem vezet vissza út. Ezt mindnyájan érezzük. Régi mennyország-képzetek és megadással való belenyugvás —, nem járható utak számunkra. De a „Jézussal elmenni”-ről kellene is, lehetne is új módon beszélni. A keresztyén hit és reménység hatékony segítség a halál- félelem feldolgozásánál. Takácsné Kovácsházi Zelma mindjobban individualizálódó korunk embere a maga belső gyötrelmeivel vívódva sem tudja elfogadni, hogy a másik „más”, ebből pedig súlyos bajok származnak. A szerző számára a színház világa laboratórium, kísérleti terep, ahol fókuszpontba sűrűsödnek az élet harcai és helyzetei. A színésznek, aki ezt a sűrített életet nap mint nap átéli, szükségképpen az átlagostól eltérő személyiség- szerkezettel kell bírnia, amely viszont a magánélet terén sodorja konfliktusokba. Jóllehet a szerző tipizálása — amely- lyel megalkotja a komédiás és a varázsló típusát (az előbbi játssza, az utóbbi éli a szerepét) —, kicsit merev, jellemzése viszont annál találóbb, amikor a színészt laza, plasztikus személyiségstruktúrája miatt a gyermekhez, s főként a kamaszhoz hasonlítja. Ez a „megőrzött gyermek” persze millió buktatóra lel a „felnőttek” szigorú és értetlen vi
