Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 végigolvasva rövid számvetést próbálunk végezni, talán így összegezhetünk: voltak, akik a nekik kimért sokból — keveset adtak; voltak, akik a sokból — sokat adtak; Rákóczi azonban a sokból — mindent odaáldozott: óriási vagyont, nyugalmas életet, családi boldogságot, a drága haza ismerős tájait, még a reményeit is; ám nem érezte magát ki- fosztottnak, s nem lázadozott sorsa mostohaságán. Műve utolsó mondataiban lebben fel a fátyol erről az ellentmondásos titokról: „Legyen Neked [Uram] dicsőség és dicséret minden kínért, gyötrelemért és szenvedésért, melynek eltűrésében segítségemre voltál. ... Erősíts meg rendelésed útjain, tedd, hogy hordozzam keresztemet, így Fiadat követve elérkezzem oda, ahova ő is érkezik.” Magassy Sándor A Fáklya mai fiatal lelkész kezében Móricz Zsigmond centenáriumára Szeretni kell Móriczot ahhoz, hogy Fáklya című regényét lelkészként sértett önérzettel félre ne tegyük. Szeretni kell, hogy elfogadjuk mindazt, amit éles szemmel, kritikával elmond benne a hazáját, magyarságát, népét szerető, értük hamis illúziókkal, üres hittel, gyenge egyházzal szakítani kész, maga is fáklyaként világító író. Szeretni úgy, ahogy a kritikusainkat kell szeretnünk. Kár lenne haraggal, vagy visszautasítással fogadni a diagnózis szavait, ahogyan tették ezt oly sokan annak idején, 1917-ben, amikor a Fáklya megjelent. A Fáklya egy fiatal református lelkész életének és halálának regénye. Matolcsy Miklós, a debreceni teológia eminens diákja szent lelkesedéssel kezdi meg pályáját. Falujának, gyülekezetének világító példaképe kíván lenni, hogy mélységükből kiemelje, emberibb emberré formálja híveit. De már az első napon be kell látnia, milyen mozdíthatatlan erőkkel áll szemben. Nemhogy ő emelné magához az embereket, de azok húzzák le őt. Matolcsy vége a bukás lenne, ha az író nem könyörülne rajta. Egy tűzvész során megadatik neki a lehetőség; feláldozhatja életét. Társadalomkritikájáról más regényei kapcsán is sokan és sokat írtak. Móricz realizmusa világosan deríti fel egy romlásnak indult ország vezetőinek szűklátókörűségét, önzését. A bomló feudál- kapitalizmus világában korrupt dzsentrik, a néppel, az emberrel semmit nem törődő, csak az uralkodó osztályt kiszolgáló értelmiségi középréteg képviselői nem vihetik előre az országot, idejük ezért megszámláltatott, nincs létjogosultságuk. Egyházkritikája: kíméletlen fényben mutatja meg Móricz a század elejei református klérus minden romlottságát; a vagyonuk gyarapításának élő lelkészeket, akik érdekeiket keresve megal- kuvóan elárulják hivatásukat; a lelkészválasztás körüli vesztegetéseket, az uralkodó osztály iránti hízelgő alázatot. A hit és tartás, nélküli egyház képe ez, amely a nagyobb darab kenyérért a rábízott „juhokat” is eladja, mert számára csak az önérdek a fontos. így válik a fennálló társadalmi rend gátlástalan kiszolgálójává. Ebben az egyházban, amely át van szőve a babitsi cinkos némaság bűnével, s a rábízott emberek pásztorolását „kukoricadarálós” igehirdetési stílusban végzi, nincs helye semmiféle lelkesedésnek, igazságnak és jobbra való törekvésnek. A hit és szolgálat útjáról eltávolodott egyház nem tűri meg sorai közt azt, aki hivatásának komolyan vételével bűnére emlékezteti. A sötétség nem fogadja be a világosságot. Emberkritikája a jót rossz úton kereső hősnek szól. Móricz úgy látja, hogy a hit, a szépet akarás és a lelkesedés kevés ahhoz, hogy egy megromlott társadalomban és egyházban ez a jó ki is virágozzék. „A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom” — mondatja Matolcsyval. Alakjában Móricz vívódik hit, szeretet, egyház, haladás kérdéseivel, ő olyan egyházzal ta
