Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok Budapest 1979. Szépirodalmi A Magyar remekírók sorozatban, Hopp Lajos hatalmas jegyzetanyagával, Szepes Erika és Vas István fordításában, mindhármójuk kitűnő utószavával megjelent mű nem tartozik a megszokott értelemben használatos emlékiratok közé. Nemcsak azért, mivel az 1716—1719 között négy részletben megírt nagy munka szétfeszíti az emlékiratok hagyományos kereteit, hanem leginkább azért, mivel hiányzik belőle az önmentő tendencia. Kíméletlenül őszintén vall hibáiról, mulasztásairól, bűneiről, hisz az „Örök Igazság” előtt tudja magát; egyedül szegény, meggyalázott népének szegődik prókátorává. Őszinteségével és pontosságra törekvésével a történettudomány számára is szolgáltat egész sor felbecsülhetetlen forrásértékű adatot. A tartalmi érdekességek mellett a formai értékek is nyilvánvalókká válnak. Vérbeli író áll elénk, aki nemcsak a kardforgatásnak, de a toliforgatásnak is mestere. Mire végére érünk a 700 oldalnyi izgalmas kötetnek, Rákóczi fejedelem lelki portréja lényeges új vonásokkal gazdagodik: már nemcsak a hős vezért látjuk meg benne, hanem a ragyogó érzékű diplomatát, a hadtudományok értő művelőjét, a véres és viharos kor egyik kiemelkedő gondolkodóját is, s talán mindenek felett egy szeretni és tisztelni érdemes embert, aki maga száll le megdicsőülésének szobortalapzatáról, hogy — átlépve az évszázadokat — kortársként szóljon hozzánk arról, amiért élni igazán érdemes. Mondhatjuk ezt egyszerűen úgy is, hogy egyetlen „ügy” hevítette egész életében, s közben megkérdezhetjük magunktól, vajon életvitelünk nem bizonyult-e akárhányszor „ügy”-nélkülinek, vagy éppen ellenkezőleg: nem túl sok „ügy” szívja-e el életerőnket. Az „ügy” a nép, a nemzet, a haza szerencsétlen állapotából kivezető útjának szakadatlan keresése volt, amelyben a helyzet gyakori változása — a hatalomtól a kiszolgáltatottságig terjedő széles skálán — együtt járhatott ugyan a legkülönfélébb eszközök igénybevételével, az életmű alapirányában azonban mégsem következett be törés. Ez az elvi szilárdság már önmagában is igen szép — egyben meglehetősen ritka — emberi tulajdonság, mégsem maradhatunk meg ennél a felismerésnél. Rákóczi ugyanis Vallomásaiban és Emlékirataiban egyaránt tanújelét adja annak, hogy a Biblia, Szent Ágoston, vagy éppen haditudományi művek, esetleg Bonfini nemcsak könyvespolcát díszítő csecsebecsék, hanem megértett és átélt mondanivalójú értékek számára. Ha ezt látjuk, akkor nem fogjuk pusztán reálpolitikai tettnek minősíteni a katolikus Rákóczi zömmel protestáns hívei lelki szabadságának érdekében megtett számos intézkedését; nem fogjuk naivitásnak bélyegezni úrnak és pórnak egy zászló alá tömörítő állhatatos igyekezetét; nem fogjuk beérni a régi és újabb vallásos szerzőkkel való formai-tartalmi rokon vonások felfedezésével ; hanem észrevesszük, ami mindezekben és mindezek mögött meghatározó tényezője minden törekvésének: az igazán átélt hitet, mely erőforrásul adatott számára akkor is, amikor kék volt élete ege, s az maradt akkor is, amikor végérvényesen viharfelhők sötétítették azt el. S ha a megrendítően szép könyvet
