Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Csőregh Éva: Hátrány vagy előny? – Nagy családok gyermekei
66 CSÖREGH ÉVA: HÁTRÁNY VAGY ELŐNY? közötti jó közösségi szellem vonzotta közéjük, és akkor „egyikőnk barátja, az mindegyiknek barátja volt”. — „Az udvarban néha olyan sok gyerek volt, hogy csak egy tanító kellett volna hozzájuk, kész az iskola.” Közösek a szórakozásaik is. F. D.-ék három fia és egy lánya maradt otthon a tsz-ben dolgozni, és így négyesben járnak be havonta háromszor-négyszer színházba Kecskemétre vagy Szolnokra. Azt már láttuk, hogy a tanulásban is egymást biztatják, segítik. Valószínűleg így „ragasztják rá” egymásra később is a tanulási kedvet, akiknek az általános iskola elvégzése után nem sikerült továbbtanulniuk. Ugyancsak az F. D. családból négy testvér végzi egyszerre levelező úton a gimnáziumot. „Könnyebb így, együtt, vitatkozva tanulunk” — mondják —, és négyesnél eddig még egyikőjüknek sem volt rosszabb jegye. A szülők is, amilyen természetes közvetlenséggel fogadják be gyermekeik kisbarátait, ugyanúgy tesznek később az új családtagként bekerülő fiatalokkal. „Akiket a fiaink szerettek, a mi lányaink lettek. Az a szó, hogy anyós, nem létezik nálunk, csak édesanya.” Ha pedig nagyon is fiatalon akar valamelyik nősülni? „Szerettük volna, ha vár még vagy négy évet, de nagyon szereti ezt a kislányt, aztán, ha nem engednénk, majd esetleg szemrehányna.” — A nászasszony is jó szomszéd, közösen készülnek a 120—-130 személyes lakodalomra, mert „ha már erre szánták magukat, hogy ők egymáséi lesznek, akkor legalább jó időben legyen, itt a sátorban jól el lehet hopszozni.” A sok gyermeket felnevelt idős szülők még azt is végtelen megértéssel fogadják el, hogy az unokák száma mindenütt kevés, pedig „a kisunokát nem szeretni, imádni lehet”, és azt a néhány kisunokát azért igyekeznek legalább nyaranta maguk köré gyűjteni. Talán épp ezzel oltják beléjük, hogy azután „az unokatestvérek is mind nagyon ragaszkodnak egymáshoz.” Végül pedig, ha a gyerekek, unokák is elköltöznek már közeliikből, megtalálják a módját, hogy valamiképpen segítsenek nagy egyedülmaradottságukon: „hozok vagy négy menhelyi gyereket, hogy mindig kicsik legyenek körülöttem.” Aki kora vagy egészségi állapota miatt ezt már nem teheti meg, mint B. A.-né, az pedig beéri azzal, hogy „esténként előveszem a fényképeket meg a leveleket, ejtek néhány könnyet, aztán elrakom.” És persze várják, mindig várják látogatásaikat, Pestről vagy a szomszéd faluból, a négy kilométerre levő tanyából és szerte az ország minden részéből. Többnyire nem is hiába, mert a gyerekek is úgy vannak vele, hogy: „annak nagyon rossz lehet, aki messze lakik az édesanyjától. Nekem az is messze, hogy a falu másik végében.” * * * Nem szépítenek, torzítanak óhatatlanul is ezek a visszaemlékezések? Lehetséges, hogy csupa veszekedés, szóváltás, nézeteltérés nélküli idillben éltek ezek a nagy családok? Vagy inkább az emlékezés sajátos, szépet megőrző, rosszat kihullajtó optikája teszi? Esetleg az, hogy idegennek nem takarják ki a család kisebb-nagyobb sebeit, sérelmeit, és csak arról beszélnek, amivel büszkélkedni lehet? Ez utóbbinak ellentmondani látszik az a sok riport, amikor hasonlóan idős, egyszerű emberek a nyilvánosság előtt is elmondják jogos panaszaikat, szülőtartásért folyamodnak, a törvénytől, társadalmi szervektől várnak orvoslást, saját „édes” gyermekeikkel szembeni védelmet. Meglehet ugyan, hogy az emlékezet fénytörése valóban közrejátszik, és kissé jobban megfényesíti a régvoltat, de a jelen elégedettségét ez nem okoz-
