Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979

1979 / 2. szám - Csőregh Éva: Hátrány vagy előny? – Nagy családok gyermekei

CSÖREGH ÉVA: HÁTRÁNY VAGY ELŐNY?

63

K. J. papegyházi gulyás 20 kilométerre élt a családjától. „Egyszer jövök haza egy héten, akkor üssem-vágjam őket? Nem azzal akarom én tölteni az időmet. Tudják ők maguktól is, mi a kötelességük.”

Sz. S-né 11 gyermekes nyírmeggyesi asszony: „a szomszédok is aszongyák, ritka az ilyen gyerek. Szófogadók, nem nyafognak, nem dől le egyik erre, másik arra, hanem megfogják a dolgot. Ma is hallom, milyen szülők vannak, hogy odaég a gyerek. Én ilyet nem tettem, egyik vigyázott a másikra, ha el kellett mennem a boltba.”

„Hogy is mondjam, nem anyám nevelt a munkára bennünket, hanem a sorsunk.” — „Anyának ösztönös jó pedagógiai érzéke volt. Én, aki tanultam a pedagógiát, elméletileg persze tudom, de egyet sokkal nehezebb nevelni. Anya mindig jókedvű volt, emlékszem, vasalás közben is mindig dalolt.” Ebből a korán megtanult egymásrautaltságból kialakuló szolidaritás, érzelmi kötődés elkíséri őket a felnőtt korba is, de még a további generációkra is átszármazik. Ha valamelyik házat épít, testvérekből, sógorokból áll össze a 15—20 fős munkabrigád. „Bontakoztunk, aztán jött a földhányás, nekünk már nehéz munka, de nemcsak a gyerekek, a vők is mind hazatartanak, oszt csak felhúzták az új házat.”

Ha pedig beteg valamelyik, még a távolabbra került testvér is azonnal odautazik segíteni. A példákat hosszan lehetne sorolni, ellenpélda viszont egy sincs.

„Végigjártam már tízszer a nyolc osztályt a gyerekekkel”

(Tanulás, továbbtanulás)

„Azon törekedtünk, hogy a gyerekek tanuljanak.”

„Mindig azt mondtam nekik: többet érj el, mint én. Nekem nincs iskolám, de te tanulj.”

„Mikor ültem a magaslesen, elterveztem, hogy mit akarok belőlük formálni.”

„Mindig rajtuk gondolkoztam, hogy kitanulhassák amilyen pályához volna vonzásuk.”

Az iskoláztatás mértékét és módját természetesen nem függetleníthetjük történelmi-társadalmi viszonyainktól. A harmincas években az is jelentős teljesítmény volt, ha egy család 11 vagy 14 gyermeke mind kijárta a hat osztályt. Az ötvenes évek elején érthető, hogy bár „a legidősebb lányom nagyon odáig volt a tanulásért, be is adtuk Kőrösre gépírónak, de egy év után hazajött, mert az öccse ment ipari tanulónak”, és mert — tegyük hozzá — ott volt utána még hét kicsi. De már Zs. J.-éknál, ahol a legkisebb gyerek most gimnazista, tizenhárom idősebb testvére mind érettségizett, sőt egyetemet is végzett, és vizsgaidőszakban néha egyszerre négy távirat is érkezett Pestről, Szegedről: „vizsgám ötös” és „sikerült” szöveggel.

Pedig sokan elmondták: „én nem foglalkoztam egyikkel sem”, — „öten is tanultak egy asztalnál, mind jó tanuló volt.” — „Én csak annyit mondtam, azt figyeld meg, amit a tanító mond.”

S. M. és minden őse is pásztorember volt. „Nagyapám is a végpontig, míg meg nem halt, 95 évesen is őrizte a tehenet. Kiküldtem ezt is a tehénnel, de vitte a könyvet, mindig olvasott. Mondtam, ebből pap lesz. Hát aztán Műve-