Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
BOZÖKY ÉVA: HÁROM HIT HATÁRÁN 53 Meg is mondtam Mater Jadvigának, mikor arra bíztatott bennünket, hogy a trónörökösért imádkozzunk, hogy én csak azért fohászkodom, sose legyen se császár, se király, mert akkor bizonnyal megrontja őt is a trónszékben lakozó ördög. Jadviga ijedtében elejtette a kezében tartott színes fonalakat. Amikor döbbenetéből magához tért, javasolta, hogy menjek el misszionáriusnak a négerek közé, ott még hasznomat vehetik, a vadak úgysem értik a dogmákat, és legalább nem okozok semmi zavart itthon. Az ötlet nekem is tetszett. Az lenne csak az igazi, a nagy feladat! És ha megesznek az emberevők, elnyerem, a vértanúság koronáját. Rohantam Laci bácsihoz. Kora tavasz volt, a kertben dolgozott, metszette a fákat, ásott. Gondozott egy idegen kertet, ápolta a fákat, amelyekről — jól tudta — sohasem szed gyümölcsöt. Hordtam utána az eszközöket és újságoltam: misszionárius leszek Afrikában. És majd megesznek a vadak. Hallgatott. Nagy műgonddal megvizsgálta az ágat, aztán letette az ollót. — Nem kell ahhoz olyan messze menned. Itthon is részed lehet benne. Csak az a baj, hogy te dicsvágyó vagy. Nem a szeretet visz ilyen útra, ha visz, hanem a magad ragyogása utáni vágy. Isten az alázatos szívűeket szereti. Akik nem keresik a vértanúság koronáját, de ha a szeretet szolgálata úgy kívánja, nem is futnak el előle. Megint igaza volt. Leültünk a veranda lépcsőjére. Közben összejöttek a többiek is, és megvitattuk a vértanúság kérdését. Senki sem sejtette, hogy alig hét év múlva ő lesz a vértanú, egyedül ő. Olyan békés volt minden, fölöttünk húsvéti kék ragyogással az ég, selymét bontogatta a barka, a Mátrából alászálló friss szél hűsítette a kora tavaszi nap melegét. A külvilág látókörünkön kívül esett, mintha egy külön csillagon éltünk volna, rejtetten és békésen. A távolban harangoztak. Ebben a városban mindig harangoztak. Nemsokára elmennek a harangok Rómába. Ha nekünk lenne harangunk, annak nem volna hová mennie. Mi egyedül vagyunk, kevesen vagyunk. Szélverte kis nyáj. De itt a pásztor, vigyáz rá. Lehetséges, hogy mire nekünk is lesz harangunk, ő már messze jár? Szívszorító gondolat volt, pedig jól tudtuk, csak pár hónapra jött. A közeli búcsúzás árnyéka rávetődött ekkor már minden pillanatra. A gyermek nem érzi az időt, ő a jelenben él. De mi már nem voltunk egészen gyerekek. Már sejtettük a pillanat megfoghatatlanságát, a tényt, hogy ami most valóság, rögvest emlék lesz csupán. Pedig olyan maradandónak látszó, napfényes volt a pillanat, a kis csoport ott a veranda lépcsőjén, amint koráit énekel: „Hullámok ha rémítenek mérhetetlen víz felett...” A lélekmélyi szorongás feloldódott a dallamban. Ha ő el is megy, megkeressük majd, akárhol lesz is, ha tanácsra lesz szükségünk. Senki sem láthatta a jövőt. Nem, egyikünk sem sejtette, bizonyára ő sem, hogy mire felnövünk, már sehol sem találjuk, csupán szavai visszhangoznak majd a szívünkben, de csak akkor, ha jól figyelünk. És az idők hullámverésében figyelni sem lesz mindig könnyű. Elhalkul a távolból hangzó szó. Elhalkul olykor, de el nem hallgat soha. És ha majd életünk delére érve eljutunk a lélek csöndjéhez, meghalljuk újra. Meghalljuk és továbbadjuk a hit üzenetét, melynek ő közvetítője volt messzefénylő rövid életével, 1944 telén bekövetkezett mártírhalálával.
