Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
BOZÖKY ÉVA: HÁROM HIT HATÁR AN 49 Ráadásul akkortájt jegyezte meg a Mater Jadviga (álnév: öreg kézimunkatanárnőnk jó lélek volt, csak ókonzervatív): „édes fiacskám, de nagy kár érted, hogy el fogsz kárhozni, mert eretnek vagy!” Ezt aztán igazán nem mondhattam el Lajos bácsinak. De valakinek el kellett mondanom, mert ha nem is hittem el, mitagadás azért nyugtalanított kicsit. Szerencsére osztály- főnökömmel (magyar—német tanárnőnk), tanítás után mindig sétáltunk egyet a parkban, s ilyenkor csak előjött, ami a lelkünket nyomta. Elkárhozásom ügyében is megvillant a szemüvege: „Még jó, hogy a mennyei Atya nem Mater Jadvigától kér javaslatot arra nézve, hogy kit üdvözítsen. Mindenki a maga hitében üdvözül, és a mennyországban nem lesznek kiváltságos helyek a katolikusok számára.” Emelkedett lélek volt Mater Brandt Margit, bölcs és ironikus, hitbéli kérdésekben pedig türelmes. De ezzel a válaszával megint új bogarat tett a fülembe. Lehet-e többféle az igazság? Elképzelhető-e, hogy minden felekezet- nek igaza legyen? Mater Jadviga értésünkre adta, hogy egyetlen igazság létezik, a katolikus anyaszentegyházé, és minden más felekezet az eltévelyedés útjait járja. Mater Brandt szerint mindenki a maga hitében üdvözül. Mivel tizenkét esztendős szívem egész ragaszkodásával Mater Brandton csüngtem, természetesen az ő véleményét fogadtam el, de hát akkor magamat kellett meggyőznöm: igenis, többféle igazság létezik. Isten próbaútra indít bennünket a világba, és aszerint bánik velünk, hogy melyik felekezetbe helyezett. A reformátusok életútját eleve megtervezi; a katolikusokat és bennünket viszont szabadon enged, mint a kalitkából kibocsátott madarat. Ám nekik a halálos és bocsánatos bűnök bonyolult rendszerével annyiféle csapdát állít, hogy óhatatlanul megterhelik lelkűket, következésképpen alapos tisztításra szorulnak a purgatóriumban. Minket viszont fényes szárnyakkal vet a magasságba, ránk bízza röptűnket, és azt befejezvén rögtön magához bocsát. A következtetések emez útján persze nem haladtam sem gyorsan, sem egyszerűen, és az eredményhezjutás sem jelentett befejezést. Töprengéseimet sokszor kezdtem élőiről, vágyakozva egy megértő felnőtt után. Ha anyámnak tártam fel gondjaimat, megrémült, akárha beszélő újszülöttet látott volna, és kesergett, hogy ez a gyermek nem a világba való, nem is lesz hosszú életű. „Reálisabb szellemű iskolába kellene küldenünk” — ráncolta szemöldökét apám, s én tüstént le is tettem kérdéseim firtatásáról. Nehogy még elküld jenek valami távoli iskolába, ahol halálra kínoznak a reáliákkal, és a sok matematikától gondolkozni sem érek majd rá. Szerettem én ezt az iskolát, eszem ágában sem volt elkívánkozni. Felnőtt barátaim nagyot néztek, ha kérdeztem őket, és mosolyogtak, mintha csodamajmot látnának. (Azóta is meggyőződésem: a gyermek sohasem annyira gyermek, mint a felnőttek gondolják.) Evangélikus iskolatársaim józanabb elmék lévén, azt felelték: „Értsd meg, te szamár, hogy az az igazság, amit a hittanórán hallasz, a többi katolikus dolog, nem tartozik ránk, mit töröd a fejed azon, amit még nem tanultunk. Örülj, hogy nincs vele gondod.” Örült a fene. Maradt volna Mater Brandt, de ő finoman elhárított minden hitbéli kérdést: „Ez a hittantanárodra tartozik.” Kötötte a regula, nem mondhatott mást, mint amire felekezete szabályai kötelezték. Azt viszont nem akarta mondani, nem akarván „lelket halászni”. Ebben a tanévben különben is elsötétült tréfára mindig kész kedélye. Komoran és dühösen jött be az órákra, prófétai átkokat szórt „az őrült piktorra”, aki Németországban megégetteti kedvenc írójának, Thomas Mann-nak
