Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Komjáthy Miklós: Arcképvázlat Mályusz Elemérről
KOMJÁTHY MIKLÓS: ARCKÉPVÁZLAT MÁLYUSZ ELEMÉRRŐL 33 monográfia nemcsak általános politika-történeti és kormányzattörténeti szempontból nevezetes alkotás. Mesteri portrék, elsősorban Martinovics Ig- nácé teszik olvasmányossá és igen élvezetessé. Történetírásunk újabb eredményei módosították Mályusz Martinovics képét. (Hadd mondjam meg, nekem ma is jobban tetszik az övé.) Mályusz Elemér ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely — mint Glatz Ferenc írja — (Történelmi Szemle, 1978. 413.) — „szenvedélyesen élte át a számára a történelemből is hihetetlennek tűnő, nemzeti tragédiát”, Trianont. Belőle azonban a régi Magyarország széthullása nem passzív kesergést, különösképpen nem revíziós, mégoly jószándékú szólamokat váltott ki. Elkeseredése páratlan, intellektuális erőfeszítésben kumulálódott. Világosan felismerte: ha nagyon fájdalmas is az ország területének megcsonkítása, lényeg a nép, a magyarság szellemi és fizikai integritásának fennmaradása, s a vele egy évezred óta együtt élő népekkel a béke, barátság és az összhang megteremtése. Ebből a felismerésből kiindulva vetette meg a népiségtörténet elméleti alapjait, dolgoztatott fel doktori disszertációkban népiségtörténeti problémákat, s indította el a magyar történettudomány Horthy-korszakbeli egyik legnagyszerűbb vállalkozását, a „Magyarság és nemzetiség” sorozatát. Mai történetírásunk is változatlanul magáévá tehetné a programot, ahogy azt e sorozat I. kötetének (Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937. VII. 1.) előszava megfogalmazta: „ ... elérkezett már az ideje, hogy a nép ne csak az állammal való kapcsolatai révén tétessék a történeti kutatás tárgyává, hanem önmagában is”. A velünk együtt élő népekkel közös történetünkből eddig jóformán csak az egymással szembenállás tényei, a politikai harcok érdekelték történettudományunkat s a szomszéd népekét is. A Mályusz szerkesztette köteteknek pedig az volt a célja, hogy „a fájdalmas ellentétekről tanúskodó tényék mögül napfényre hozzák a béke és harmónia bizonyságait”. A pokolgépes nacionalista mozgalmak napjaiban felemelő érzésekkel idézhetjük történettudományunknak akkori feladatvállalását, amelynél nemesebbet, egyetemesen emberibbet aligha lehetne elképzelni. Mindezzel nincs ellentétben, sőt éppen ezek alapján, népiségtörténeti beállítottságából érthető, hogy Mályusz Elemér az elsők egyikeként ismerte fel a szélsőséges német nacionalizmusban, a nemzeti szocialista mozgalomban, a fasizmusban a magyar népet fenyegető veszedelmet. Még nem volt hatalmon Hitler, amikor a „Századok” hasábjain Mályusz már sorra tette kritika tárgyává a német történettudomány népünkre veszedelmes ferdítéseit. Ez irányú, kellőképp máig nem méltatott munkásságának van emlékezetes evangélikus vonatkozása is. 1941. november 9-én az Országos Evangélikus Tanáregyesület közgyűlésének ő volt ünnepi előadója. Előadásának tárgya a német történettudománynak éppen ez a magyarellenes irányzatossága volt. Záró mondataiban félre nem érthetően utalt Mályusz a német nacionalista történetírás és a német nemzeti szocializmus kelet-európai politikájának összefüggéseire. Nem mindennapi bátorsággal tette szóvá, hogy Hitler 1938- ban, amikor a kormányzói pár a vendége volt, a kormányzónéval legújabb hadihajóját annak a Savoyai Jenőnek nevére kereszteltette, aki a „Drang nach Osten”, a németség kelet-európai előretörésének, a könyörtelen germa- nizáló politikának első, tudatos képviselője és Hitler politikai eszményképe volt. A Tanáregyesület jegyzőjeként a pódiumon ültem, szemben a Deák-téri Leánygimnázium dísztermét zsúfolásig megtöltő hallgatósággal (a magyar evangélikus értelmiség színe-javával), amely feszülten, némán figyelte az előadást. Mályusz Elemér utolsó mondatai belevesztek a tomboló tapsvihar
