Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Groó Gyula: Tutuli – Emlékezés egy diákomra a Műegyetem mártírtáblájánál
28 GROÓ GYULA: TUTULI biekben az ellenálló fiatalok gyülekező helye. Görgey-zászlóalj néven ismerjük őket” (Gazsi, i. m. 29.). Ezzel a huszárcsellel nemcsak fedőszervhez jutottak, hanem felszereléshez, fegyverhez, igazoló iratokhoz is. Hamarosan megtalálták a kapcsolatot a munkásfiatalokhoz, akik közül többen csatlakoztak hozzájuk, az illegalitásban dolgozó kommunista párthoz s az ellenállás központi vezetéséhez is. Ez utóbbi tekintetben Mikó Zoltán százados volt az irányítójuk. Ami ezután következett, az mesébe illő kalandok sorozata. Az igazi „kalandregényeket” — ha ugyan ideillő e szó — nem írók agyalják ki, hanem az élet írja őket, ez már régi dolog, de valóságát csak az tudja felfogni s átérezni, aki maga is átélte ezeket az időket, amikor az élet hajszálon függött s a lebukás veszélye mindennapos volt. A Görgey-csoport — a zászlóalj elnevezés túlzás, hisz létszámuk alig haladta meg a 250 főt — kisebb akciókban vett részt Budapesten: nyilas csoportokat fegyvereztek le, üldözötteket, munkaszolgálatosokat mentettek, bújtattak, s közben készültek arra, hogy részt- vegyenek egy általános budapesti felkelésben, amely megnyitotta volna a frontot a Vörös Hadsereg előtt, s ezzel megmentette volna a fővárost az ostrom szörnyűségeitől és az ezzel járó pusztulástól. Ez a terv sajnos nem sikerült. A Görgey-csoport egyre gyanúsabbá vált a nyilas vezetőség előtt. Számos lebukás következtében helyzetük a fővárosban tarthatatlanná vált. A Vörös Hadsereggel való kapcsolat felvétele Vecsés irányában nem volt megvalósítható. A Börzsöny hegység felé maradt még nyitva egérút; itt a szinte járhatatlan erdőség búvóhelyet — és új tevékenységi lehetőséget — kínált. A tapasztalatlan, jórészt kiképzetten fiatalok — diákok — maroknyi csoportja erejüket végső próbára tevő fáradalmak és veszélyhelyzetek között jutott el Vámosmikolára. Emléküket ma itt impozáns emlékmű hirdeti. Erről a bázisról sikerült azután felvenni a kapcsolatot az időközben Nagybörzsönyt elért Vörös Hadsereggel. Rengeteg — nagyon is érthető — kezdeti gyanú eloszlatása után beleépültek egy hírszerző szovjet alakulatba. Ezzel kezdődött tulajdonképpeni fronttevékenységük. A szembenálló ellenséges vonalakon számtalanszor átkúszva, német járőrökkel néha tűzharcot víva, igen sok értékes információt szereztek a szovjet parancsnokságoknak. Tevékenységükre magasabb helyeken is felfigyeltek, és azt nagyra értékelték. Ezekben az akciókban Volena Koczor Imre is bőséggel kivette a részét. „Nehéz lenne egyenként felsorolni, hogy ezekben az akciókban kik is vettek részt. A fáradtak helyett mindig új emberek indultak. Volena Koczor Imre egy olyan terepszakaszon vezette át csoportját, amelyet a németek állandóan tűz alatt tartottak. Mikor arról volt szó, hogy még az éjjel vissza kell fordul- niok, újra elvállalta az egyik raj vezetését, mert ő már ismerte a járást.” (Gazsi i. m. 194.). Imre ekkor már szakaszparancsnok volt. Törékeny testalkata emberfeletti erővel viselte a megpróbáltatásokat. Nem volt soha atléta s hős sem, köznapi értelemben. Csendes, szelíd fiú volt, így emlékezem rá, a tudomány mi velő je és az irodalom szerelmese; gyenge gyomrával fiatalon már sokat bajlódott. Az erőltetett meneteléseknél gyakran összeesett —, „nem bírom tovább fiúk, hagyjatok itt” — kérte társait. Nem hagyták ott, s ő bírta tovább. Honnan vette az erőt? Abból a meggyőződésből, ami egy eszme szolgálatára elkötelezi az embert. Ember volt, nem több — az embertelenség pokoltáncában! —, s felismerte, hol a helye most, akkor, a második világháború végső tusáiban, amikor a magyar nemzet is a sír szélére került, hová vak vezetői sodorták. Felismerte, hogy a magyar nép jövőjének útját — ha ugyan van, lesz még ilyen? — azoknak az oldalán harcolva kell keresni, akiktől
