Detroiti Magyar Újság, 1975 (65. évfolyam, 2-49. szám)
1975-03-07 / 10. szám
2. OLDÄIT DETROITI MAGYAR ÚJSÁG 1975. MÁRCIUS 7. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG DETROIT HUNGARIAN NEWS Megjelenik minden pénteken Weekly except two weeks during the summer (last week in July and first week in August) Főszerkesztő — Editor in Chief KÖTAI ZOLTÁN Kiadó — Publisher KÁRPÁT PUBLISHING Co. INC. 1017 Fairfield Avenue, Cleveland, Ohio 44113 P.O. Box 5348, Cleveland, Ohio 44101 Telephone: (216) 696-5633 A detroiti szerkesztőség és kiadóhivatal hívható (hétfőn és csütörtökön este 3:30 és 7:30 óra között) Telephone: (313) 933-4666 ELŐFIZETÉSI ARAK SUBSCRIPTION RATES Egy évre...........$12.00 For one year .. $12.00 Fél évre.............. 7.00 For 6 months .. 7.00 Egyes szám .... 0.20 Each copy........... 0.20 Second Claás postage paid at Cleveland, Ohio KOSZÖNTÖM AZ EMBERT Ft. Ábrahám Dezső re), püspök beiktatása Vasárnap délelőtt egy százötven éves Loyolai Szent Ignác képet kereteztem házi gyűjteményem számára. Az aszkéta szerzetes egy nyitott könyvet tart kezében, amin a következő sorok olvashatók: Ad maiorém Dei Glóriám’ , — Isten nagyobb dicsőségére. Gyönyörködtem a képben és kutattam az Embert. Délután Ft. Ábrahám Dezső református püspök, az allen parki templom lelkészének beiktatásén vettem részt. Megpróbáltam a két k/bet párhuzamba hozni. Ami rendkívül megörvendeztetett: az Emberben találkoztunk. Ezért írok ma az Emberről, mellékesen az eseményről is. Szerényen jött közénk. Belső egyházi viszálykodás előzte meg jöttét. Megjelenését nem kürtölte sajtó. Magas címével nem jött nyomatékosabban. Csak jött: Ad maiorem Dei Glóriám. A vihar elült. S biztos vagyok benne, ha nem kötik egyházi formaságok, a maga részéről a fényes ünneplést is elkerülte volna. Amint maga mondotta beiktatási válaszában: Eleget tettem az Ur parancsának: Menjetek és tanítsatok. Ábrahám Dezső húsz évet töltött a Perth Amboy N.J. református gyülekezetben. Szeretve tisztelt lelkészük volt. Gyülekezetéből negyvenötén jöttek ide a beiktatásra. Hatszáz mérföldet utaztak csak azért, hogy örömében osztozhassanak ők, a vesztesek. Hitoi» Embert mérlegeljük, ez a tény a Iegszívbemarkolóbb ajánlólevél. De ilyennek is is-, mertük meg. Ft. Béky beiktatási beszédében mondotta: Pártos nemzet vagyunk. De még mennyire, hogy azok. Közel húsz éves ittartozkodásom után, keserű szájízzel idézem emlékembe Nagybizottságok, ellenszövetségek hadakozását. A két március 15-éket, két október 23-át. Ha ő, akkor én nem, vagy lordítva: szomorú, kicsinyes mngyarmentését ”. Most érkeztem először oda, hogy elmondhatom, a Pannonhalma-Debrecen hídja elért ide is. Mikor én a katolikus ünnepemnek tekinthetek egy református püspöki beiktatást, mert reverendákon és talárokon felül Embert is találtam. Katolikus papjaink is mind ott voltak, s már-már megcsömörlött lélekkel elmondhatom azt a szilárd meggyőződésemet, hogy a delray-i történelmi róm. kát. templom lelkes ifjú plébánosa, s az Allen-parki modern református templom izig-vérig magyar főpapja évtizedekkel hosszabbíthatja meg nemcsak lelki, de társadalmi vonalon is Detroit magyarságának életét. Csak szív, keresztényi érzés és magyar gondolkozás kell hozzá, ami ma úgy érzem megvan. A beiktatás du. 4.50-kor kezdődött. A virággal feldíszített templomot zsúfolásig megtöltötte a vendégek és hívek tömege. A lélekemelő szertartást Ft. Béky Zoltán püspök úr végezte windsori, toledoi és Perth Amboy-i református lelkészek közreműködésével. Az eskü szövegét Nt. Dömötör 1 ibor esperes úr olvasta elő. Mikor felcsendült a templom többszólamú kórusa, könnyek jelentek meg szememben. Eszembe jutott az ünnepelt élete. 1920-ban született Magyarországon. Ravasz László mellett Jelkészkeclett. A kommunisták börtönét is megízlelte. Aztán Nyugatra emigrál, d eológiai képesítését az angol Trinity College-ban, valamint a Glasgow University-n folytatja. 1947 szeptember 8-án jött az Egyesült Államokba, mint a Princeton Theological Seminary ösztöndíjas hallgatója. 1951-ben megházasodik, Szinyeri Margitot veszi nőül. 1954 óta a Perth Amboy N.J.. gyülekezet lelkésze. 1959-ben esperes, 1968 óta ref. püspök. Es mindezek után megmaradt lelkes és józan magyarnak. Nem kápráztatták el a címek: Eljött, engedelmeskedett Isten és a papi hierarhia parancsának: Menjetek és tanítsaiok, Ad maiorem Dei Glóriám, ahogy a Loyola képen olvastam délelőtt. A beiktatást ünnepi bankett követte. Lada Ferenc, Allen Park illusztris magyar polgármestere is jelen volt. A tosztmester szerepét Dr. Návori Kornél töltötte be. Beszédek hangzottak el, köszöntések, bemutatások s a tágas színpadon aranyos kis magyarruhás táncosok szerepeltek. Mindenki megérdemelné a külön dicséretet, de ha valaki az Embert köszönti, ki is kell hogy merüljön abban. Késő estére, valamikor tíz után érkeztem haza. A karosszékhez támasztva ott várt a kép. A százéves keret kopott aranya fénylett, s a szürkészöld selyem háttérben könyvét tartotta a szent az írással: Isten nagyobb dicsőségére. S. Koósa Antal A Detroiti Magyar Újság nevében sok szeretettel kívánunk sikeres, Istentől megáldott munkát Ábrahám püspök úrnak: Rév. dr. Kótai Zoltán A KÉTARCÚ EMIGRÁCIÓ ]i OSZLÁNY1 RÓBERT | Az emigrációnak ma már egész komoly irodalma van. Elsősorban a történelmi és a politikai irodalomra gondolok. ^ Ha a szétszórtan megjelent cikkeket, értekezéseket és tanulmányokat össze lehetne gyűjteni, azok vaskos köteteket j töltenének meg és könyvespolcaink fele azokkal telne meg: . ha ugyan törődünk manapság evvel a kérdéssel. Igaz ugyan | az is, hogyha az egyes köteteknek fejezetcímeket akarnánk választani, akkor a sok lehetséges címszó közül, némelyik úgy hangzana: siránkozás, vádaskodás, támadás, ábrándozás és álmodozás! —' Még szerencse, hogy a személyeskedés és egyéni bántalom soha nem rendelkezett elegendő ’ alappal ahhoz, hogy a hiteles történelem lapjait betöltse s így joggal képezheti mérlegelés tárgyát az a kérdés, hogy ’ a fentemlített számtalan írásműből mennyi mérkőzik meg ' majd az idő viharával és a későbbi történelemíró vagy kutató számára elfogulatlan forrásmunkául szolgálhat-e. Az emigrációnak kettős jelentősége van és ezért kétféleképpen is ítélhető meg. A gyarmatosító államok emigrá- . ciói az állam gazdagodását, a nemzeti államok emigrációi ^ pedig az ország elszegényedését vonják maguk után. Az elsőre a legjobb példa az újabbkorú spanyol birodalom, ( majd pedig a 19.-szd körüli Angol-Birodafom kialakulása, j Mindez lúlszaporodás folytán a lakosság természetes levezetését és a birodalom gazdasági és politikai növekedését ‘ szolgálta. —- A másik fajta emigráció, rendszerint gazdasági vagy háborús okok miatt nem szolgálja az u.n. nemzetet összetartó feladatot, hanem az ősi törzsről való leválás következtében egy ország gyengülését és szerteoszlását szol- ^ gálhatja csak. Minden emigráció magával hordozza a felelősség gondolatat. Ezt az emigráció keltős itányban igyekszik tudató- j sítani: elsősorban kötelességének tartja a belső megerőső- j dést, másodsorban pedig, felhívja az emigráns figyelmét arra, hogy az anyaországról se feledkezzék meg. Az első feladat, gazdag országban, mint pl. az Egyesült Államokban. hamarosan megvalósítható: az emigránsok java része ^ rendezett viszonyok közé illeszkedhetik be. A második kérdést az emigráció úgy igyekszik megoldani, hogy újságaiban és hírközlő szervein keresztül igyekszik a hazai viszonyokról beszámolni, az otthoni állapotokról és azok tarthatatlanságáról nagyon is indokoltan <—< olyan elrettentő képet festeni, hogy az emigráció minden tagja belsőleg megnyugodjék, egyéni választását szerencsésnek ítélhesse meg, de ugyanakkor őszinte részvéttel adózzék az otthonmaradottak iránt is. Mindez tipikusan ráillik a jelenlegi magyar emigrációra. A mai magyar emigráns segít is az otthonmaradottakon, ha módjában áll, részt is vesz a hazai viszonyokban beálló kedvezőtlen történések idején nyilvános táviratozással, ünnepélyes nyilatkozatok aláírásával, tüntető felvonulásokkal : csak éppen arról feedkezik meg, hogy a körűimé- | nyék ilyetén való alakulásáért őt magát egyenként és összesen >—« valamiféle felelősség is terheli. Pedig ez az az igazi felelősség, sorrendben a harmadik, valójában azonban az első, az, amelyet a legnehezebb elviselni, s amelyen, ha már megtörtént egyszer, változtatni sem lehet, amelyről a legszívesebben, mini nem létezőről, meg is szeretnénk feledkezni. Ez minden emigráció rákbetegsége, amely láthatatlanul marja minden emigráns szívét, teszi keserűvé minden ólmát, beférkőzik minden szórakozásába, hangulatába, nyugtalansággal tölti el, ádáz vádakat és szidalmakat sző, magáról megfeledkező támadásokra bíztatja, — ez a felelősség az, amelyről nem szeretünk beszélni, mert ugyan melyikünk szeret “mea culpázni ”, ugyan ki szeret önmagára mutatni, amikor a más szemében oly könnyű a szálkát fölfedezni ?! Ezért nem szólunk a kivándorlás kérdésének erről az oldaláról, ezért nem elmélkedünk a nemzeti állam és a kivándorlás problémájáról az óhaza szempontjából, ezért nem írunk a kivándorlásról olyan szempontból, hogy az egy nemzeti állam legsúlyosabb baja, mert nem akarjuk tudatosítani magunkban, hogy mindazért, ami odahaza történt, mindazért, amivé a dolgok fejlődtek, távozásunk folytán, egyetemlegesen felelősökké is váltunk. Mentségünkről felemlegetjük azt, hogy akkor sokkal nagyobb lett volna az áldozatok, a mártírok száma és hogy a Rákócziak és a Kossuthok is ezt tették és a magyar múlt számtalan más példával szolgál arranézve, hogy külföldi segítségben bízva a hazát kívülről könnyebben meg lehet menteni, mint belső helytállással és személyes áldozatokkal. Sem Rákóczinak, sem Kossuthnak nem sikerült ez és ne áltassuk magunkat, hogy ez, harminc évvel később éppen nekünk fog sikerülni! Szeretjük azt mondani, hogy egy idegen nagyhatalom taposta el a magyarság gerincét (most már harmadízben az orosz, volt az) és azt is szívesen halljuk, hogy a nemzet legértékesebb rétege, a tanult középosztály és a vezető réteg menekült meg elsősorban a biztos elnyomatástól a kivándorlás folytán. Ez igaz is, de csak a mi szempontunkból. Mentségünkre szolgál az is, hogy a negyvenes évek elején szinte minden európai nép vérében ott lappangott a menekülés gondolata s mi sem tettünk mást, hanem sodort csu pán a hullám és ugyan miféle vád érhet bennünket azért, hogy azt tettük, amit a többiek, hogyva csapot-papot (milyen igaznak hangzik ez, ha éppen Mindszentv hercegprí más jut eszünkbe) úgy mentettük a bőrünket, ahogyan csak lehetett és ki tarthatott volna vissza ettől, amikor ezrek fagytak meg menekülés közben nyitott tehervagonokon, hogy az egyre inkább szűkülő nyugat kultúrájára hivatkozva, annak agyonbombázott városaiban szövögethessük álmainkat a korai visszatérés ábrándjaiban elmerülve, emlegessük a hazát, amelyet, időlegesen megmentett életünket megerősítve, biztonsággal újra fogj uk felépíteni, ahogyan azt néhány századdal ezelőtt még IV. Béla «irályunk tette. Bizony az emigrációnak egészen más képe van, ha azt az otthon szempontjából vizsgáljuk! Ennek a kérdésnek a vizsgálata minden emigráns részére kellemetlen következtetések levonásához vezet, pedig a történelmi hűség szempontjából nem mulaszthatjuk el ennek a megvitatását sem. Nem azt akarjuk megtárgyalni, hogy kit mi késztetett a kivándorlásra régebben, újabban és legújabban, hiszen tnég a legújabbnak nevezhető csoport is ma-holnap már kél évtizedes múltra tekinthet vissza? —- Azt sem kívánjuk részletezni. hogy Amerikában és számtalan más országban milyen mértékű magyar letelepedésre került sor; hogy egyes telepek hazai szemszögből ítélve a nagyváros fogalmát hordozzák magukban. ( A vallásháborúk idején 20,000 lelket számláló nagyközségek telepedtek át Németországból Amerikába.) — Ma már az sem számít, hogy hány nemzedék — második és harmadik is »— tűnt el az idegen ország olvasztó kohójában és a temetők sírkövein hány magyar név vált időközben olvashatatlanná (nemcsak az idő viharai miatt, hanem mert céltudatosan elíródott, elamerikásodott). De vannak tények, amelyeket számításba kell ven-* nünk és ezek azok. amelyek gondolkodásra késztethetnek mindnyájunkat. Az számít, hogy a ma élő- és sokasodó magyar emigráció 99%-a idegen s nem magyar állampolgár már, hogy fiatalsága nagyobb számban köt vegyes házasságot, és csak, mivel ez helyenként szokás —- és helyesen alkalmazott politikai o kokból elnézik ,— bátran hangoztatja még a magyar eredetét. De mi történik a szórvány magyarsággal? Nemcsak mi jártunk igy. De vájjon vígasztaló-e ez a mi számunkra. Az idegen világ más nemzetiségek szárnyát is tördeli. Éppen egyik legutóbbi tanulmányomban mutattam rá az idegennyelvű sajtóra, amely igazi erőt jelenthet csak, ha megvan. Ez pedig a statisztikai adatok szerint itt, Clevel andban nem mutat valami bátorító képet a jelenben. Kevés kiadvány hirdeti már csak a kisebbségi öntudatot A számos második világháborúeJőtti idegennyelvű kiadvány még akkor jelent meg itt helyben, am rkor még hírét sem járta a nagy háborúutáni kivándorlási hullám. Mi lett belőlük az idegen népesség felszaporodása után? A halálozási rovatok az újságok legfájdalmasabb rovatai. A születési ér- I tesítések pedig csak elvétve, itt-ott találhatók meg. A kivándorlásokra vonatkozó adatok hivatalos szempontból a leggyengébb alapon állnak. A kivándorlásokkal foglalkozó statisztikus állandó kérdőjelekkel találkozik, amikor számadatok után kutat. Még ma sem tudjuk pontosan, hogy a Rákóczi, Kossuth, de még a legújabb Névtelen kivándorlás hány magyartól fosztotta meg az országot. Vájjon kinek a nevét viseli majd ez a kivándorlás, ha majd a történelem, könyveli ezt el? Mig a korábbi kivándorlások egyegy kontinensre korlátozódtak csak a miénk egész világrészeket járt be és cserélődött aszerint, hogy hol volt jobb a kenyér íze. Ma Óceánok választják el egymástól a magyart. Kétségtelen tény az, hogy a kivándorlásokozta veszteséget semmi sem pótolja. Egy országban minden lélek elvesztése megakasztja a népesség természetes fejlődését és így semmiféle tekintetben nem előnyös jelenség. Ha ehhez a mesterséges elvetélés is hozzjárul (márpedig ez világjelenség), akkor ez valósággal tragikus jelenség egy nemzetre nézve. Az állam erejét a népesség száma jelenti elsősorban. A Romániából érkező jelentések szerint az ország lakossága már a múlt nyáron elérte a 21 mi Iliét, pedig csak valamivel több mint másfél millió magyart számolnak kisebb ségi sorsban. A népesség csökkenésével magának az államnak az ereje csökken. Ha ezt a kivándorlásra vetítjük, az olyan mint egy járványos betegség, amely megtizedeli az ország lakosságát, ahogyan ez a középkorban történt pestis és kolera következtében, amikor is fél országok néptelenedtek el és.új hódítók áldozataivá lettek. Minden betegség csökkenti a szervezet ellenálló képességét. Elogyan védek ezzék tehát a kivándorlás folytán | létében megtámadott állam az elnyomatás ellen, amikor egészséges fejlődése lényegében megrokkant és ahhoz, hogy régi erejét visszanyerje, állami törvények adnak lehetőséget ahhoz, hogy természetes szaporulatát visszanenyerje. Nem elgondolkoztató kérdések ezek? A nagyarányú kivándorlás maradandó nyomokat hagyhat az ország népességének elhelyezkedésében, megrendítheti a társadalmi és gazdasági viszonyokat és hatással van az anyagi és erkölcsi fejlődésre is. A tömeges kivándorlás folytán krízisek állottak be, amelyek teret engedtek új elméleteknek, amelyek nehéz viszonyok közölt szinte a mentőgondolatokkal voltak egyenrangúak. A törzslakosság megifjodását, felfrissülését csakis a határokon belüli mozgás szolgálja. Ez következett be Magyarországon is a második világháború után. Az ilyenfajta hullámzás a különböző néprétegek megfelelőbb elhelyez; kedésében oda vezethet, hogy kedvezőbb kereseti viszonyokat és a munkaerő arányosabb elosztását biztosíthatja. Ez a folytonos vándorlás tette lehetetlenné egy háború utáni népszámlálás megtartását. Ha viszont ez a mozgás nem áll meg az ország határainál és kifelé, idegen államok felé tőr, emigrációvá alakul, leválik a nemzettörzsről és a nemzet szempontjából károsnak minősül. (Ez is egyik magyarázata a két Németországot egymástól elválasztó falnak és a magyar határon épült drótkerítésnek, amely végül is a vasfüggöny elnevezéséhez vezetett.) A magyar nép sohasem alapított gyarmatokat. Elég gondja volt saját területének benépesítésével tatár, kun és török harcok vérveszteségei után. Egyetlen kifelé hömpölygő hulláma sem szolgálta az anyaország javát, hanem, mini Mária Terézia csalogató politikája Bécsbe, csak egyének boldogulását szolgálta. Egy-egy régebbi magyar emigráció amerikai városalapítási kísérlete is mindenkor csődöt mondott és rövidesen elfújta azt a futószél és guruló gazokkal a főutcán szellemvárossá lett. A magyar még ott is széthullott, ahová tömegesen érkezett (L ásd: Buckeye), szétszóródott: nem hitt a tömegerőben, amikor márcsak a nemzet papírpajzsát érezte maga fölött és az együvé tartozás áldozatokat követelt, volna tőle egyéni céljai és érvényesülése ellenében. A szétfúródott homokszemeket pedig rpár semmifle erő nem volt képes sziklává kovácsolni. A pajzsnak nevezett erő az erkölcsi erőt jelenti, amit az elhagyott anyaország nem volt képes biztosítani s így az emigráns .—■ minden emigráns fokozatosan megfosztva faji önérzetétől, kiszolgáltatottságában áldozatul esett, nemzedékről-nemzedékre nyelvét is egyre inkább elfelejtve, beleolvadt a körülötte élő nagyobb népcsoportba és itt-ott márcsak megnemváltoztatott neve mutatta fel faji eredetét. Sajnos, ez a tragédia a kivándorol! magyarság sokkal nagyobb százalékának lett a sorsa, mint amennyi haláláig magyarnak nevezte magát és vállalta a . társadalmon kívülálló keresztjét. A talajtalanságot nem lef hét mellveregetéssel és hangoskodással pótolni. Megkápaszl ’ kodni és a kettős élet nehézségeit vállani pedig csak keveseknek adatott meg. Az egykori haza, mégha látogatjuk is bizonyos érzésektől üldözve, az asszimilálódás veszedelmének kitett és lényéből fokozatosan kivetkőződő emigránsnak csak búcsút inthet és hazai szempontból a kivándorolt csak egy bizonyos névlistán szerepel, amit úgy hívunk, hogy veszteség lista. A veszteség az ország szempontjából sokkal súlyosabb, ha a számbeli csökkenés háború esetén következik be. A háborús vérveszteség már amúgyis megtizedeli a nemzet hadierejét jelentő férfilakosságot; az emigrációs veszteség tehát csak még megsokszorozott formában nehezedhetik az országra. Kis nemzet életében a lakosság számbeli csökkenése apasztja a nemzet erejét minden irányban. Az ilyenmódon elszenvedett veszteség kihatással van a nemzeti élet csaknem minden külső megnyilvánulására s érezhetően gyakorol befolyást elsősorban akkor, amikor elnyomatással, leigázással kell szembeszállnia. Minden emigráció után tátongó űr keletkezik. Ez az űr feltétlenül betöltésre szorul. Ez pedig csak akkor oldható meg kedvező formában, ha egy ország területének egy része legalább független marad. Ezt történt a tatárjárás és a török hódoltság után, de még Trianon után is volt még mibe kapaszkodni. A letelepedni vágyó idegen népi elemet maga az ország választotta ki és fogadta be. Az új vér rövidesen beolvadt és asszimilálódott. Számos idegenből eredő név listáját sorolhatjuk fel, akikből igazi, jó magyar lett az idők folyamán. (Az én születési nevem pl. Strobentz, feleségemé pedig Matits volt.) Három évtizeddel ezelőtt tátongó, fájdalmas űr maradt utánunk Magyarországon, olyan űr. amilyen egy levágott tag következtében keletkezik. Azt ugyan lehetne pótolni művégtággalí De ez esetben kongó üregek, horpadások támadtak itt is, ott is, a nemzet egész testén. A egész szervezet működésében álltak be zavarok s az életmegnyilvánulásban zavaros tünetek mutatkoztak. Itt is ott is hiányzol valaki. Nemcsak a munkás kéz. hanem szellemi vezető sem maradt. Elhagyott javak maradtak gazdátlanok, amelyekbe' a megújúlás ereje szokott kisugározni. Bilófákat ácsoltak és ropogtak a kivégző légy verek, de egy egész országot mégsem lehet csak úgy egyszerűen eltüntetni a föld színéről. Nem csoda tehát, hogy a hanyatlás csak fokozódott s a társadalmi elzüllés oly élénken vált felismerhetővé. Az idegenből való betelepítés pedig nem a nemzet érdekeit szolgálta. Az állami háztartás megingott, az adófizető polgárság száma lecsökkent és a fizetendő jóvátétel rabszolgamunkát hárított az otthonmaradottakra. — Ezt is számításba kell vennünk, ha a kettős emigráció arcáról kívánunk hű képet festeni. Amikor egy ország állampolgárai neveléséről gondoskodik, amikor ennek a nevelésnek az eredményeképpen állást, rangot, megélhetést és jövőt biztosít, akkor ezzel olyan feladatot végez el, mint az olyan ember, aki vagyonát takarékpénztárakba vagy gyümölcsöző vállalkozásokba ruházza be. Ne csodálkozzunk azon, hogy az állam kívánta elsősorban a befektetett tőkét kamatoztatni. Jelentős pozíció elnyerése, szerencsés boldogulás, meggazdagodás külföldön, nem a nemzet erejét jelenti már. Ami az egyik o! dalon mérhetetlen kárt okozott, a másik oldalon olyan gyümölcsöket termel, amelynek hasznát elsősorban a beiogadr ország aratja le. Az otthon ilyenkor csak szomorúsággá veszi tudomásul, hogy idegenben hány fia boldogult. De büszkesége csak addig ér, hogy a befektetett tőke igenis erős, fejlődőképes volt, de mivel nem a helyes talajbart kamatozott, csődhöz, bukáshoz vezetett. A pénzadó, értékadó bankár elszegényedett és ma kopott zekében, lukas kalappal áll magányosan, mig liai magasranőtt cilinderes úrnak fizetik a kopott gazda vert aranyból ötvözött értékéiért járó kamatokat. Ez az emigráció másik arca, amelyet nem lehet teljesen elfelejteni. Lelkiismeretfurdalást érezni pedig miatta, már amúgy is túl késő. Amerikában szokásos egy személy életkeresetét az iskolázottsága, nagyobb tudása alapján meghatározni. Ha egy kivándorolt személy életerejét, jelentőségét átlagos öszszegben lehetne kifejezni, akkor ez a világháborús és az utána bekövetkezetl kivándorlás sokmilliárdos veszteségei jelentene, ha a békevilág Magyarországára gondolnánk. Nemcsak a befektetett tőke veszett el, hanem a kamatok is; évek, évtizedek óta — gondoljunk csak arra, hogy csak itl. Cleveland városában hány olyan magyar telepedett le, aki az egyetemi tudományok legmagasabb fokozatát is elvégezte már Magyarországon, mire ideérkezett. — Igaz az is. hogy soraink bizony megfogyatkoztak volna __ de micsoda erős u.n. középosztállyal kellett volna felvennie a harcot az új hódítónak — s a rendeletek ismerői a sorok közé milyen értékes mondatokat szőhettek volna hele! (Csak példaképpen említem itt meg, hogy apósomat nyugdíjból hívták vissza két évre, hogy betanítsa az új, mihez sem értő gárdát; sógoromat büntetésből bányában dolgoztatták, de kénytelenek voltak visszatenni őt az ezres disznóhizlalda élére, mert senki nem értett úgy a tenyésztésükhöz, mint ő, a jogi doktor: egyik rokonunkat 70 éves korában nevezték ki egye térni tanárnak; feleségem egyik volt osztálytársnője pedig a nyugdíjas korhatárán túl is tanít még, mert nincsen elég tanítónő sem, annak ellenere, hogy az abortus-rencleletek alapján egész osztályok néptelenedtek el.) Az itt születő és felnevelkedő gyermek sem a magyar nép szaporulatát jelenti már. A nemzet ereje szempontjából pedig ez a legnagyobb veszteség. Aggokra pedig otthon nincsen szükség, különösen, ha egykor a közép- vagy vezetőosztályhoz tartoztak. Azok nem tudják felvenni a versenyt az egyre többet kívánó két- és ötéves tervek követelményei * vei. Hová fejlődhet egy ország családi eszme és gyermek nélkül? Még itt, a kivándorlásban is elsősorban a család tartja vissza a magyart a gyors beolvadástól, továbbá az a körülmény, hogy még kisebb csoportokban is felelevenítheti minden hazai szokását. Itt élhet a magyar az angol közmondás módjára "my house is my castle” — és hányán élünk is vele házunk küszöbén belül és csak az oda-kinlevő munkás és hivatali életünkben idomulunk hozzá a környezethez. Azt a kinti életünket pedig a kötelességtudás és szorgalmas, kitartó munka jellemzi, a magyar bűnösök arányszáma elenyésző; ezért fújják fel az újságok a magyar bűnösöket, mert íme itt-ott, egy-egy közülünk is horogra kerül s az aztán a szenzáció. — Folytatás a hatodik oldalon
