Detroiti Magyar Újság, 1975 (65. évfolyam, 2-49. szám)

1975-02-14 / 7. szám

2. OLDAL'. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG 1975. FEBRUÁR 14. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG DETROIT HUNGARIAN NEWS Megjelenik minden pénteken Weekly except two weeks during the summer (last week in July and first week in August) Főszerkesztő — Editor in Chief KÓTAI ZOLTÁN Kiadó — Publisher KÁRPÁT PUBLISHING Co. INC. 1017 Fairfield Avenue, Cleveland, Ohio 44113 P.O. Box 5348, Cleveland, Ohio 44101 Telephone: (216) 696-3635 A detroiti szerkesztőség és kiadóhivatal hívható (hétfőn és csütörtökön este 5:30 és 7:30 óra között) Telephone: (313) 935-4666 ELŐFIZETÉSI ÁRAK SUBSCRIPTION RATES Egy évre........... $12.00 For one year .. $12.00 Fél évre............... 7.00 For 6 months .. 7.00 Egyes szám .... 0.20 Each copy........... 0.20 Second Class postage paid at Cleveland, Ohio dr. Molnár Zsiyrnond. A SZÜRKE ABLAKFÜGGÖNY t ÉS EGYEBEK- Mozaikok a Buckeye negyedből -Nemrégiben az íróasztalom fiókjában kotorásztam és kezembe került egy clevelandi angol nyelvű napilap 4 évvel ezelőtti példányának egy oldala. Törtem a fejem, hát ezt meg miért tettem félre? Aztán rájöttem, bogy miért. Tudjuk ugyebár, hogy a Buckeye negyednek több mint egy évtizede a legnagyobb problémája a közbiztonság ... a rablások, útonállások és egyebek. Ezen clevelandi angol újságnak egy riportnoka évekkel ezelőtt beszélgetett és inter­jút hozott egy ismert és prominens clevelandi személlyel, .. . egy hivatásos magyar lángésszel, aki a Buckeye kör­nyéki közbiztonsági állapotokkal kapcsolatban nyilatkozin­­totta el magát. Erről az illető nyilatkozintóról aztán igazán I nem lehet azt állítani, hogy egyszer a nagy esze fogja majd a sírba vinni. Mi itt a prablem . . . kérdezte a Mr. Lángész, s az­tán saját maga meg is adta azonnal a választ. . . amely úgy szólott vala, hogy az öreg misziszek éjszaka aludjanak odahaza a libatollas ágyban és ne ófráljanak a Buckeye-on. Ha meg nappal sápingolni mennek, akkor a paketbu­­koj ^egiyék bele a sápingbegbe, mert akkora fekete nem látja azt és így nem rántja ki majd az öreg misziszek ke­zéből. És főként az öreg nyanyák ne rémhírezzék és ne pánikozzák össze egymást a Buckeye-on. Deccall . Erről az égzengetően okos nyilatkozatról a Furculák néni is tudott, mert a lánya azt kiolvasta neki az angol péper -bői. Ekkor a Furculák néni azt mondotta, hogy ez. egy gud ájdea . Ez még azonban nem lett volna baj, bogy a Farculák néni ezt ' gud ájdeának ’ tartotta. A balhé akkor kezdődött, amikor ezt a csodálatos javaslatot 3 fe­kete vagány is olvasta, majd vigyorogva ők is kijelentették, hogy ez tényleg egy gud ájdea ... és másnap a Farculák néni kezéből sápingbegestől együtt rántották ki az egész hóbelevancot. a paketbukkal, a kelkáposztával és a csirke­aprólékkal együtt. Hát hiába no . . . ahhoz, hogy valaki nyilatkozzék a sajtónak a buckeyei közbiztonsági állapotokról, ahhoz szü­letni kell. Az illető pedig született. Ha nem született volna, direkt venni kellene belőle egyet a markelen, vagy a hal­piacon, mert hét temetőben nem lehet egy ilyen okos fejet találni. * * * A félelemre jellemző az az eset, amikor egy gyengucin öltözött fekete ügyvéd belépett egyszer egy buckeye-i mellék­utcában lévő kis magyar grószeribe. Tejet akart venni. De még a száját sem nyitotta ki a szegény, öreg magyar miszisz, a grószerisné, ijedtében feltartotta mindkét kezét. A fekete ügyvéd ekkor vidáman kijelentette, hogy ez nem egy holdap csupán csak egy tejvétel. Ö mint ügyvéd, csak az ügyfeleit készíti ki, de azokat is csak az irodájában. * * * Vagy 20 évvel ezelőtt a magyar negyedben volt egy mérhetetlen fösvény vén háziasszonyom. Öröm volt nála lakni. A jóindulat csak hálni járt bele, de az is csak sátoros ünnepeken. Egy jó volt benne csak. az, hogy halálosan tiszta volt. Gondolom, most a mennyországban is súrol, ta­karít, konyhát és pincét fest. Mikor először jelentem meg magiasságlos színe előtt, hogy a Szokola péküzlet kirakatá­ban meghirdetett kakasülős iakását megnézzem és kive­gyem, villámgyorsan kirúgott azzal, hogy azt magános ür­gének nem adja ki . . . mert azok nem takarítanak soha . . . és igy pillanatok alatt eltetvesednek. Azon kívül állandóan csavarognak és isznak . . . esténként gyanús kinézésű nők járnak hozzájuk lelkigyakorlatra, nappal sincsenek odahaza soha s így neki nincs senki, akivel veszekedni tudjon. Kény­telen voltam elhívni a lakásomra és megmutatni neki. hogy mi mindent tudok elkövetni tisztasági szempontból. Közöl­tem vele, hogyha 5 tetűnél többet talál a lakásomban, bá­natomban veszek neki egy üveg viskit és egy nagyon sexi női parókát. Ekkor mordul körülnézett és azonnal feladta a keresztkérdéseket, hogy mikor volt itt utoljára takarítva. Várjon egy pillanatra, drága mamikání . . . megnézem a ta­valyi naptáramat, oda fel van jegyezve. A végén nagynehezen megegyeztünk és kirentoltam a kakasülőt, ahol nyáron nagyon jó kis meleg, télen nagyon jó kis hideg1 van. Aztán a Gyüre Frank magyar muffolóval behurcolkodtam. A mami azonban figyelmeztetett, hogy a renlet pontosan fizessem, mert néhány előző lakójától már vasvillával volt kénytelen azt bekollektálni . Mikor beköltöztem hozzá a kakasülőre, a lakbért azonnal felemelte 5 dollárral azon címen, hogy a szomszé-. dók megszólták amiatt, hogy milyen olcsón adta ki nekem' a lakást. Mamicsek . . . mondottam, sose adjon ezekre a be­szédekre semmit és főként semmit se adjon arra, amit maga mond. Ezt az ó-héber szöveget ugyan nem nagyon értette az öreg asszony, de aztán úgy tele-etettem és úgy átráztam a nagy dumával, hogy a végén ő maga engedett le 5 dollárt az eredetiben kialkudott lakbérből. Iszonyúan vigyázott az erkölcsömre. Egyszer egy nyáresti szellő odafujt hozzám egy hét-pettyes kis szőke ka­ticabogarat . . . aki politikai menedékjogot akart kérni tőlem pár órára ... de még fel sem jött a lakásomra, az öregasz­­szony úgy rúgta ki az udvartól, hogy a szárnya sem érte a földet. Iszonyúan nekimentem miatta, de aztán meg kellett hajolnom azon egyházjogi tantétele előtt hogy ilyen "ki­rittyentett és kipúderozott lány az ő házába be nem teheti a lábát. Ez még felöltözve is úgy néz ki, mintha meztelen volna . Az egyik szomszédasszonya, akivel halálosan jóba volt, s akivel naponta tízszer k . . vázták végig egymást az utcában, azt mondta nekem, hogy mit pofázik ez a Julis . . . mit adja itt a szentet . . . tudja maga, miszter, hogy ennek hány szeretője volt fiatal asszony korában Csikágóban? Nem tudtam, de a Rupacsek néni elmondotta. A Julis egész fiatalon Csikágóba ment férjhez egy ájrishoz , aki belekeveredett valahogy a gengszter bandákba és egyszer egy utcai lövöldözésnél úgy szitává géppuskázták, hogy a másvilágon csak teaszűrönek tudták az ürgét használni. A második férje magyar volt, de azt nem egy géppuska, ha­nem ő vitte a sírba. Ellenőrizte hogy mikor és mit főzök. Megállapította, hogy az által am sütött porív csapsz -ok Leállkatnának ) talpb őrnek akármelyik Buckeye Roacl-i magyar suszterájba. I Ha ettem, leült az asztalomhoz és kinézte a számból villát és kanalat. Volt az udvarában egv öreg, de még igen szépen ter­mő körtefa,' amelyről a körtéket minden nyáron én ráztam le neki, de soha egy szem körtével még nem kínált. Igaz, ha kínált volna, sem fogadtam volna el. mert nem nagyon szeretem a gyümölcsöt, de ha mégis ráfanyalodom, akkor csakis a tiltott gyümölcsöt kedveltem leginkább, amit Ádárn atyánk is evett a Paradicsomban. A hullott, faalja körtét minden évben kifőzte lekvárnak s még jó, hogy kifőzéssel is nem engem bízott meg. Az egyik évben azonban a fa leg­tetején lévő két gyönyörű szép nagy körte a szenteknek sem akart lehullani és én sem tudtam őket lerázni. Az öreglány is bevetette magát a küzdelembe és dobálta a körtéket min­denféle vacakkal, öreg cipőkkel, tészta nyújtó-fákkal, rossz esernyőkkel és egyebekkel, de a körték nem és nem. A fa már olyan félelmetesen nézett ki a fennmaradt dzsankok tói , hogy a madarak és mókusok is messziről elkerülték ijedten. Aztán el kezdett engem nyavalygatni, hogy másszak fel és hozzam le őket. Ha lehozom, az egyiket nekem adja. j Ide figyeljen, mamicsek . . . jöttem a nagy dumával . . . sok­kal olcsóbb biznisz lesz magának, ha a fát kivágatja, mint az én láb vagy nyaktörésemet megfixoltatni, vagy a teme­tésemet elintéztetni. Az öregasszQny azonban ezt a szöveget nem ette és nem nyughatott a körték miatt. Elvesztette az étvágyát és aludni sem udott. Egy nap, amikor én munkában voltam, a létrát neki­támasztotta a fának és a 78 évével felmászott a két körtéért. Egy korhadt faág azonban elroppant alatta, de esés közben a szoknyájával fennakadt az egyik ágon . . . majd iszonyú jajgatásba és óbégatásba kezdett. A röhögő szomszédok a tűzoltókat hívták ki, akik iszonyú szirénázással ki is jöttek és káromkodva leszedték a jajgató vénasszonyt. Ez a vicc belekerült a mamának több mint egy százasába. A szomszé­dokat viszont üdvégy kézre akarta adatni azon címén, hogy ő nem kérte őket arra, hogy hívják ki a tűzoltóim! 0 ugyanis meg akarta várni ott fejjel lefelé lógva a fán. hogy amikor a Mr. Molnár 5 órakor hazaér a melóból, majd felmászik érte és lehozza őt. Azóta, ha körtefát látok a magyar negyed valamelyik udvarán, mindig erre a vénasszonyra gondolok és el kezd rázni a hideg. Mikor vagy 15 évvel ezelőtt meghalt, a ház.át öröklő egyik neíju úgy tetette be a mamit az újságba, hogy nemes lelkét visszadta teremtőjének . A halottkém jelentése szerint abba halt bele, hogy már nem volt senki a magyar negyedbe, akire rosszat mondhatott volna. Már mindenkire mondott. * * * Amit a buckeye-i mozaikomból most utolsónak elmon­dok, ebben ugyancsak egy öregasszony a főszereplő. Nála is laktam 4 évig s csak azért kellett elmuffolnom, mert egy szép napon fogta magát és meghalt, majd az örökösök egy feketének adták el a házat. Ez egy jó lélek volt, de ez is tisztasági mániában szenvedett. Nem szívlelte a koszos füg­gönyeimet és a szürke ablakaimat. A valamikor szép fehér ablakfüggönyeim sötét szürkék voltak a kosztól ... de hiába hazudoztam összevissza, hogy ez az eredeti színe a függö­nyöknek, így vettem őket a buckeye-i dájmstorban , az öregasszonyt nem tudtam átrázni a szürkefüggönyös szöveg­gel, mivel 20 évig dolgozott háztartások mélyén és így ki­tűnő függöny-szakértő volt. Sokszor kaptam miatta elme­bajt, amikor a legédesebb kis katicabogaras pillanatokban váratlanul és óriási vödörcsattogtatásokkal rontott be hoz­zám, nekiesett az ablaimnak és úgy ült ki az ablakpárkány­ra, hogy engem a hét frász rázott ki tőle. Hiába mondtam neki, hogy' mamika, hagyja az ablakokat... én nagyon szeretem, ha azok homályosak, mert attól nem látnak be a szomszéd házból. Nem volt kegyelem. A függönyeimet min­dig úgy kikeményítette, hogy azok megállották a saját lábu­kon, mint a kályhacső. A függönytartó rudacskák bedugása mindig a legnagyobb népünnepélyek közé tartozott. Reme­kül főzött a régi jó magyar módszer szerint és még a cso­koládés pudingot is megfoghagymázta. Egy szombat délután nem volt odahaza, én meg a kocsimmal babráltam az udvarban. Hát Uram Jézus . . . egyszercsak egy vadonatúj nagy fekete kocsi fordul ám be az udvarba, legalább 40 mérföldes sebességgel, majdnem elvitte a ráz sarkát és engemet is az ócska kocsimmal együtt, amit már csak a festék tartott össze. Előbb azt hittem, hogy valami tizenéves tévedt be az udvarba és azonnal kiszaladt belőlem néhány huszárközmondás, még a régi szép ceglédi laktanyai időkből. S miközben javában rángattam le ;i szenteket az égből, hát kiszáll ám a kocsiból egy piros pozs-1 gás, elegánsan öltözött, köpcös, pedrett bajuszú kis öreg miszter. Óriási haudujuduzásba kezdtünk ... de egy pilla-Móra Ferenc: CS. ÉS KIR. SAS A KUNSÁGON Egy esztendő még Becsben is nagy idő, hát még egy kunsági városban! A tanár úr már emlék gyanánt se igen gondolt dhallóczyra, mikor egyszer csak benyit hozzá a bibliotékába az igazgatója, s mutat neki egy szürke táblójú. vaskos kis könyvet. ~ N ézze már, kolléga, maga úgyis olyan betűféreg, hátha ezt a literátort is ismeri? — Hogy hívják, könyörgöm? Nem is tudom így könyv nélkül — kereste a direk­tor a zsebeiben a pápaszemét. — Sáska-e, Szöcske-e, de bizonyosan valami tücsök. Keresztneve Károly. — Károly? Akkor már tudom bólintott a tanár úr. Sasku Károly magyar illemtana 1856-ból. A mívelt Tár­salkodó, vagy is az illendőség és jó erkölcsű magaviselet szabályai. Hiú útmutatás, miképp kelljen magát a társas élet különféle viszonyaiban illend ően s megkedveltetőleg' viselni. Az igazgatónak leesett az álla. — Kollégám, ez nincs istenhírivel. Hogy lehet ezt kí­vülről tudni? /— Sokat volt kezemben a könyv Bécsben. Thallóczy Lajos egyszer valami antikváriumban talált belőle vagy ötszáz fölvágatlan példányt, s azt mind megvette. >—> Ejnye, hát olyan bolond ember a maga Thallóczyja? — De nagyon is okos ember. Mert ha valakit figyel­meztetni akart néminemű világi dolgokra, nem szólt neki semmit, csak megajándékozta egy illemtannal, ráírván an­­üak a táblájára, hogy melyik oldalon találja meg az illető a számára rendeltetett üdvözítő paragrafust. Egyszer nekem is a markomba nyomott egy Sasku Károlyt, hogy majd néz­zem meg otthon a 237-ik oldalt. Meg is néztem, meg is tanultam, amit ott kékplajbásszal aláhúzott. Ha dámával, vagyis női hölggyel sétálsz, ne hagyd őt az utcza közepén, hanem kísértsd el haza, vagy a hova neki jólesik . Szabad megnézni, igazgató úr, jól tudom-e még a leckét. — Szabad, szabad — sietett a direktor a könyvtől sza­badulni —. itt is hagyom magának, kegyetlen dohos szaga van ennek a salabakternek. Pár perc múlva berohant a tanár úr az igazgatói iro­dába. — Direktor úr! Ki küldte, kinek küldte, honnan küldte ezt a könyvet? r— Az ördög tudja, én bizony meg se néztem, honnan jött. De a címszalag itt van a papírkosárban. Fessék. Az igazgatóságnak van címezve, ugye? A tanár úr megvakarta a fejét. ,—■ Kérem, én már azt is tudom, ki küldte. 1 hallóczy Fajos, tetszik látni, itt van a tábláján. L. I 19. oldal! Nézzük csak, mi lehet ott! Hát hiz ott az volt, hogy Fisztességtudó ember még a logpiszkálót is megköszöni . S a margón a J hallóczy szál­kás betűi. “Hát még egy cs. és kir. sasmadarat! A tanár úr a homlokára ütött. Direktor úr, nem hozott nekünk mostanában vala­mit a posta Bécsből? — Nem vélek rá csóválta fehér fejét a direktor úr azzal a léleknyugalommal, amely körülbelül egyetlen ered­ménye a philosophia propedeulika középiskolai tanításának, r-* Nem szoktunk mink Béccsel levelezni, kérem. Ebben határozottan volt valami hazafias kevélység, s talán egy kis fullánkos célzás is a tanár úr éves bécsi csel­­lengésére. A fiatalabb generáció meg is szégyellte magát, s visszavonuló mozdulatokat tett az ajtó irányában. De a direktor visszakiáltotta. — llohó, megálljon csak. kolléga! Valami mégis rem­iik nekem, nézzük meg csak az iktatót! Megnézték, de nem találtak benne semmit. A direktor összeráncolta a homlokát. .— Mi az ördög lehetett hát? Most már határozottan emlékszem valami vörhenyes borítékra. Vastag, nehéz papír volt. Persze, bizonyosan a paírkosárba dobtam. Majd kide­rül mindjárt. Azzal leguggolt, és kihúzta az íróasztal alól a kosarat. — De hát mikor lehetett az, direktor úr? — izgult a tanár úr. <—< Ügy négy hónapja, karácsony körül. Hiszen azt akkor régen elhasználta a János .—• te­nat alatt megállapítottuk egymásról a nemzeti hovalarlozan dóságot. You áré hungariant . . . kérdezte tőlem jó Abauj megyesi kiejtéssel. You right. . . válaszoltam ékes dialek­tusban. ahogy azt még kitűnő gyári nyelvmesterimtől, a Bilitől és a Teddy tői tanultam. Ékkor óriási bemutatkozás és kézrázás következett azzal, hogy Isten éltessen, bennün két, mivel hogyhát magyarok vagyunk mindketten. És ezt kellemes volt tudnunk egymásról. Aztán a következő párbeszéd zajlott le közöttünk. Ö: . . . itthon van a nyanya? Én: milyen nyanya! Ö: hát a vén­asszony. Mondom, hogy éppen most nincs itthon, lehet, hogy valahol a szomszédban ófrál, de az is lehet, hogy el­ment a Szent Margitba. Fiát még mindig “csörcsös az öregasszony, kérdezte a miszter. Már nem nagyon . . . vá­laszoltam . . . mert igencsak haragszik a papokra a sok kol­­lektálás miatt. Hát mi célból keresi miszter a nyanyát? Ek­kor óriási junózás következett és a kis öreg elmondta, hogy valamikor temetkezési vállalkozó volt, de ma már a fia viszi a bizniszt . . . ő csak belesegít neki egy kicsit ... és éppen csak föl akarja tekinteni az öregasszonyt. Tudja ... az urát is mink temettük, oszt a nyanya már akkor megvette a sír­helyet, meg a koporsót saját magának is, sőt a koporsót ki is próbálta, hogy jól belefér-e. Én meg most éppen erre jár­tam, ... no mondok, beugrók egy kicsit, körülnézem az öreg­asszonyt, hogy nem hízta-e, vagy nem nőtte-e ki a koporsót, mert akkor egy másikat orderoztatnék vele. A sors iróniája az volt, hogy az öreg miszter hamarabb halt meg, «mint a nyanya. Jó asszony volt, Isten nyugosztalja. A töltött káposztá­jának és a jó fasirt húsának az íze ma is a számban van . . . és mindig rá gondolok, ami kor sírva és zokogva eszem a kannás ételeimet vagy a saját magam által főzött szakács remekeket. kingetett a tanár úr a kályha felé. — Nem I ehessen tudni. Vastag" levél volt, esetleg le­szorult a kosár fenekére. Amilyen kényelmes ember a Jc> nos, kitelt tőle, hogy ott hagyta. No, nem mondtam? Diadalmasan dobta az asztalra a nagy hivatalos borí­tékot, rajta a magas pénzügyi kormány K. und k. pecsétje fel töretlenül. — K. u. k., látja ? Val ami girhes ud vari könyvkeres­kedő küldhette. — Dehogy az, deho gy! — törte fel a tanár úr a boríté­kot. — 'A cs. és kir. közös pénzügyminisztériumból jött ez. Fhallóczy Lajos őnagyméltósága tudatja benne, hogy egy kitömött boszniai sast ajándékozott az intézetnek. Most már az igazgató vakarta a fejét. .— A fene gondolta. Ö a hibás, mért nem tett rá ma­gyar pecsétet. Tudhatná, hogy ez magyar iskola. A tanár úr megnyugtatja a feljebbvalóját. Hiszen még nem történt semmi baj. A fő az. hogy nem a cs. és kir. sas került a papírkosárba. — Az ám, ni, de hát hol is van a sas? Thallóczy azt írja. hogy egyidejűleg postára adatta. Négy hónappal ez­előtt. Azóta ide kellett neki érni. — Ide nem ért, ebben aztán egészen biztos vagyok — mondta határozottan az igazgató. — Visszarepült Banja­­lukába. — Kitömve? — Hagyja el —- legyintett a direktor ,—-, egy közös sas­tól minden kitelik. A tanár urat azonban bántotta a dolog. A sas miatt is, I hallóczy miatt is. Térült-fordult, s Jánost mint korona­tanút állította a direktor elé. — Azt mondja ez a férfiú, jött valami csomag" a télen Bécsből. — Nem, azt nem állítom >—* sietett János a helyreiga­zítással. — Arról nem tudok, hogy kiváltottuk volna, de a frakk! evelet itthagyta a postás, én vettem át, át is adtam a tekintetes igazgató úrnak. Az igazgató úr elgondolkozott. — Mond valamit ez a János. Mintha a télikabátom belső zsebében csakugyan hurcolásztam volna egy szállító­­levelet. Ejnye, ejnye, éppen tegnap cseréltem ki a nagyka­bátot überciherrel, azt most már bizonyosan benaftalinozta a feleségem. Nem baj na, szaladjon csak érte haza, János. A fuvarlevél csakugyan előkerült, s az igazgató arca egyszerre kiderült, ahogy belenézett. ~ Itt van ni, ezért nem váltottam ki. Valami König és Adler küldi a nyakunkra. Márpedig én csak magyar cég­től vásári ok. B écsi rongy nekem nem kell. Se König, se Adler, se küllőn, se együtt. A tanár úr alig mert megszólalni. — Drága jó direktor úr, nem König és Adler az, ha­nem König-Adler. Királysas volt a ládában. Az igazgatót most se hagyta el a filozófia. >— Hát ha az volt benne, akkor még most is benne van. Nézzünk csak szét a postán, megtaláljuk ott bizonyosan. — Ha vissza nem küldték azóta. — Mért küldték volna? Nem kért az enni. Hát azt a csúfot csakugyan nem tették vele, hogy visz­­szaküldték volna. — Úgy kezeltük, mint a többi gazdátlan tárgyat r— magyarázták a postán. — Egyszerűen elárvereztük, éppen ma egy hónapja. — Ki vette meg? — Ez meg ez az ügyvéd — keresték ki a hivatalos könyvből. I izenhárom korona ötven fillért fizetett érte. Ezt a postafőnök referálta. A gyakornok közbekiáltott. Ez meg ez az ügyvéd verte rá. Ez az úr szintén nevezetes ember volt helyben. A tanár úr nem tudta mire magyarázni, hogy az ügyvédi karban ekkora sas-szenveclelem tört ki. A direktor ellenben érthe­tőnek találta a dolgot. — 1 udja, hogy ezek mindig versengenek egymással. Az egyik kormánypárti elnök, a másik negyvennyolcaspárli elnök. Természetesen az volt a hatvanhetes elnök, akinek ke­zén maradt a sas. Az ő pártkasszája jobban futotta. A két pedagógus elment hozzá. A politikus meghallgatta őket, aztán levett a szekrény tetejéről egy nagy kalapskatulyát. — Sajnálom, az én birtokomban már csak ennyi van a cs. és kir. sasból. A skatulya tele volt fehérre festett sástó llakkal. Min­den tollhoz papírból készült zöld falevél, azon aranybetűs nyomás: Éljen dr. X. Y. kormánypárti követünk. — Tetszik tudni, a választásokra. A főkorteseknek meg a bizalmiak nak. — Megkopasztották a cs. és kir. sast? — kérdezte hüle­­dezve az igazgató. — No, nem az egészet, maradt még rajta toll. — És most hol van a madár? A hatvanhetes elnök megnevezte negyvennyolcas kol­légáját. Mint lovagias ellenfélhez illik, átengedte neki a félig levetkőztetett madarat, természetesen félórára. — Ök is hadd éljenek, szegények. — Ha már benne vagyunk, járjunk a végére — értet­tek szót egymással a pedagógusok, és fölkeresték a másik ügyvédet is. Az természetesen piros toliakkal kápráztatta el őket. Rajtuk az aranynyomásos zöldlevél: Éljen Y. X. negyvennyolcas követünk! — Elszámították magukat a mungók ,— kacsintott az ügyvéd. .— Ök a nagyját válogatták á tolinak, a farkból meg a szárnyakból, de az apraja kétannyi, s az jobban simul a kalaphoz. És mi lett a sassal, ügyvéd úr? i—> Nemigen maradt már annak sasformája, kérem, ki­dobták. Ott van ni, a kutyák játszanak vele az udvaron. Szegényen ezen csakugyan nem maradt emberi áb­­rázat — vette fel a tanár úr Zeus madarát, szétkurjantván a játékos agárfiúkat. —- De talán azért múzeumba jó lesz — próbálta hely­­resímogatni az igazgató a maradék tollakat. — A fő az, hogy leltári számot írhassunk a kőszínű levélre. Aztán máj d ki lehet selejtezni. De nem selejtezték ki. Jöttek az összevissza esztendők, és elment Thallóczy Lajos is, a filozófus igazgató is. A cs. és kir. sas ottfelejtődött a szertárban, s ott van ma is. Em­léknek. Nézik egymást az óriáskígyóval.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents