Detroiti Magyar Újság, 1975 (65. évfolyam, 2-49. szám)
1975-07-25 / 30. szám
4. oldal:. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG 1075. JÚLIUS 25. Somogyi Ferenc dr,: MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM 1825-től 1925-ig i—< Folytatás n PETŐFI SÁNDOR SÁRI NÉNI A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már nőni, Van nyergeivé pápaszemmel orra, Varrogat. Tán szemfödőjét varrja. Sári néni, hej, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak neveztékI Ami eddig ott lenn volt ruháján, Odafönn van most a ránc orcáján; Csak úgy Iíg-Ióg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hej . . . Haja tél, ha látom, szinte fázom < Fejér, mint a fejérített vászon S borzasán ül feje tetejében, Mint a gólyafészek a kéményen. Sári néni, hej . . . Befelé vette az útját szeme, Ráúnt régi születőhelyire, Ott benn pislog szomorúan, nem vígan, Mint lámpa a beroskadt sírban. Sári néni, hej . . . Keble róna, puszta s csendes róna, Mintha már alatta szív se vóna; Ott van még a szív, de mozdulatlan. Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hej. . . Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szórja gazdaságát, De jön apja, a zsugori vénség S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hej, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak neveztékJ (1847) A MAGYAR NEMES Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja Rozsda marja, nem ragyog. Én magyar nemes vagyok! Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok! Jól készítsd, paraszt, az útat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem járhatok gyalog. Én magyar nemes vagyok! Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem írok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok! Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, inni jól tudok. Én magyar nemes vagyok! Milyen jó, hogy nem adózok! Gazdaságom van, de nem sok S van adósságom, de sok. Én magyar nemes vagyok! Mit törődöm a hazával, A hazának száz bajával? Majd elmúlnak a bajok. Én magyar nemes vagyok! ősi joggal ősi házban, Éltemet ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok. Én magyar nemes vagyok! (1845) PATÓ PÁL ÜR Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség . . . Közbevágott Pató Pál úr: “Ej, ráérünk arra még!” Roskadófélben van á ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már, tudj* Isten, hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég . . . Közbevágott Pató Pál úr: “Ej, ráérünk arra meg! Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít. Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék? Közbevágott Pató Pál úr: “Ej, ráérünk arra még!” Hát a mente, hát a nadrág? Ügy megritkult, olyan ó, Hogy szúnyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Hini kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég . . . Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!” Életét így tengi által; Bár apái nélcie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ö magyarnak születék S hazájában Ősi jelszó: Ej, ráérünk arra még!” (1847) HAZAFIAS LÍRÁJA Petőfi hazafias lírája eleinte szerelmi lírájának megfelelő hangulatfestéssel nyilatkozik meg, mint a “Honfidal’’ban és a Rég veri már a magyart a Teremtő című költeményében, aztán a regényesség korszakának megfelelően Vörösmarty Mihály hazafias lírájához hasonló érzelmek ihletik, mint ahogy például A hazáról” című versének a régi dicsőséget idéző soraiban látjuk. Ezeket a költői megnyilatkozásokat azonban rövidesen a népiesség politikai érvényesítésések sürgetése, a népuralom (demokrácia) egyre forradalmibb jellegű követelése, a harcias szenvedélyesség, a szabadságért való lelkesedés, majd a hazáért és szabadságért vívott küzdelmek elkerülhetetlen vérontásainak ösztönzése és igazolása váltja fel, HONFIDAL Tied vagyok, tied, hazám, E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntőm érted: S az összeroskadó kebel Végső imája: Áldás a honra, Istenem Áldása rája! r—> De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom: l Legkedvesebbem hogy te vagy a nagy világon. Titkon kísérem lépteid S mindegyre híven: Nem, mint az árny az útazót, Csak jó időben. De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget: Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted. És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdenek Szent életedre; S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keserű, mert könnyeim > Beléperegnek! (1844) RÉG VERI MÁR A MAGYART A TEREMTŐ Rég veri már a magyart a Teremtő, Azt sem tudja, milyen lesz a jövendő. Lesz-e még ezen a földön jó napja? Örüljön-e, búsuljon-e, nem tudja. De ha Isten bút adott e nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg. Hol terem több jó bor és több szép leány. Mint itt, bel ül Magyarország határán? Leányt ide, leányt az én ölembe! Hadd szorítsam két kezemmel szívemre, Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal, Vessek számot sok keserű bajommal. Hát az a bor? Hej, a borral ide már; Sírja belém piros könnyét a pohár! Piros könnye tüzes, mint istennyila, A kialudt életet is meggyújtja. Te meg, ctigány, húzd rá, majd kifizetem; De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem, Repedjen meg örömébe’, bújába’, így vígad a magyar ember, hiába! (1845) A HAZÁRÓL Lement a nap. De csillagok Nem jöttének. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs. Csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Szép csillag a honszeretet, Gyönyörűségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod, • , - ■ Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? Mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti, népem ősei! Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek. Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek. Ne nézz ősidre, ó, magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra • • Szemeid gyöngék Ä napfény megvakít. Hazám dicső, nagy ősei, Ti földetrázó viharok! I i egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok. Ö, nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vízében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga. Csakhogy rég volt, midőn magyar Fejek re termett a babér; A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire odaér. Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán, Már rég nem sírtam s íme, most Pillámon egy könny reng’edez. Magyar nép, vajon hajnalodnak, Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsőség, mi valál? Hullócsillag, mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld? Vagy üstökös vagy, ó, magyar Dicsőség, mely jött s távozék, Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek s rettegjék? (1845) A MAGYAR NEMZET Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e, vagy megvetni? <—< Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-Ielket and alító, És oly gazdag! Aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van. Mennyit nem látsz álmaidban, S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva. Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének orazó gáhan Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha éppen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk S áldicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre vá likí.... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezveí És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: “Élt egy nép a Tisza táján i Századokig lomhán, gyáván. <—> Ó, hazam, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? (1846) EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lássan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elha gyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, Istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le. . . i—< Ha majd minden rabszolganép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság!” S ezt elharsogják. Elharsogják kelettől nyugatig S a zsarnokság velők megütközik: Ott essem el én A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva. — Ott szedjék össze elszórt csontomat. Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, sízent világszabadsági (1846) NEMZETI DAL Talpra, magyar, hí a haza! itt az idő, most, vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! .— A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak, ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére stb. Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete. Mint a baza becsülete. A magyarok Istenére stb. Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart. És mi mégis láncot hordunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok Istenére stb. A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok Istenére stb. Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. > A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (1848 március 13) CSATADAL Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatéra a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart, Előre! Eöl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák. Rajta szent szó van; szabadság. Előre! Aki magyar, aki vitéz. Azz ellenséggel szembenéz. Előre! Mindjárt vitéz, mihelyt magyar; Ő s az Isten egyet akar, Előre! Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba, Előre! Ha leh üli a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk, is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza, Előre! . H;j'd (1848) ' í—< Folytatjuk n JAPÁN REPÜLŐKET VÁSÁROL Kormánykörökből eredő japán híradás arról számolt be, hogy a japán önvédelmi tengerészet Yészéfe a tengeralattjárók ell en alkalmazható “Lockheed PC3 Orion’’ repülőgépeket vásárolnak. Az elhatározás egyelőre csak elvi jelentőségű. A repülőgépvásárlás időpontjéia vonatkozó döntés augusztusban történik meg, a repülőgépszállítás azonban jóval később, talán csak néhány év múlva veszi kezdetét.
