Detroiti Magyar Újság, 1975 (65. évfolyam, 2-49. szám)

1975-01-10 / 2. szám

2. OLDÄE. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG 1975. JANUÁR 10. DETROITI MAGYAR ÚJSÁG DETROIT HUNGARIAN NEWS Megjelenik minden pénteken Weekly except two weeks during the summer (last week in July and first week in August) Főszerkesztő KOTAI Editor in Chief ZOLTÁN Kiadó — Publisher KÁRPÁT PUBLISHING Co. INC. 1017 Fairfield Avenue, Cleveland, Ohio 44113 P.O. Box 5348, Cleveland, Ohio 44101 Telephone: (216) 696-3635 A detroiti szerkesztőség és kiadóhivatal hívható (hétfőn és csütörtökön este 5:30 és 7:30 óra között) Telephone: (313) 935-4666 ELŐFIZETÉSI ARAK Egy évre...........$12.00 Fél évre............... 7.00 Egyes szám ___ 0.20 SUBSCRIPTION RATES For one year .. $12.00 For 6 months .. 7.00 Each copy........... 0.20 Second Class postage paid at Cleveland, Ohio SZENT HÁZASSÁG írta: Kemény Julin (Folytatás) Blanka csodálkozva nézett reá és arca megmerevedett. Végül csak annyit mondott: Majd beszélünk. .. Isten veled! Mártonnak nagyon fájt a szive. Sajnálta Biankót, mert érezte, hogy az asszony észrevette kiábrándultságát. Szeretett volna -visszamenni, de nem ment. Linda járt az eszében. Meg fogja mondani Lindának, hogy ne menjen hozzá a sógorához, hanem várjon reá. Blanka jól van. Blan­ka meggyógyult és ő most már elválhat tőle és elveheti azt az asszonyt, akit szeret. Blanka nem kívánhatja tőle, hogy lemondjon a boldogságáról. Ö szereti Lindát . . . Egyenesen Linda lakására ment és becsengetett, idegen férfi nyitott ajtót. De Linda is mindjárt megjelent mögötte. Amikor meglátta Mártont, eléje sietett és azt mondta: —' Gyere be, barátom! Hadd mutassam be neked a só­goromat, akiről már beszéltem neked. .— Azután a férfihez iordult és azt mondta: .—< Lacikám, bemutatom neked Már tont, aki jó barátunk. Tudod, neki nagybeteg a felesége és olyant egyedül van. Szívesen látott vendégünk, a mama is nagyon szereti őt. Márton zavarban volt és hamarjában azt sem tudta, mit mondjon, végül azt mondta: r— Voltam a kórházban a feleségemnél. Jobban van, sokkal jobban! Azt hiszem, egészen meggyógyul majd. Per­sze még idő kell hozzá, de már megismert engem, beszélt hozzám, sőt megkérdezett, hogy miből fedeztem a nagv kórházi költségeket, mialatt ő beteg volt . . . — Hiszen akkor ő mór tényleg jól van! Tud arról, hogy a gyermekeitek meghaltak? Nem tudom, mert arról nem beszéltünk! _< mondta Márton idegesen. —> Nem maradtam nála soká, mert gon­doltam, árt neki a hosszú látogatás! Linda nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy haragszik Mártonra. Kicsit később Laci, Linda sógora fel­állt és azt mondta: — Nekem ki kell mennem a vasútállomásra, kiváltanom a kofferjeimet, amelyek Bécsből megérkeztek. Fél óra múlva visszatérek. — Azután Mártonhoz fordult és azt mondta: — Örülök, fi ogy megismertem, remélem, mire visszajövök, még itt találom! Amikor Laci elment Márton azt mondta Lindának: r~i Mégegyszer kérlek, gondold meg, hogy elutasitsz en­gem. Én szeretlek. Most már biztosan meggyógyul a felesé­gem és elválhatok tőle. Téged szeretlek és veled nagyon bob dog tudnék lenni.. . Nézz reám, kedves öcsém! mondta Linda kissé bosszús humorral, <— talán majd észreveszed, hogy legalább tíz esztendővel vagyok nálad idősebb. Csak nem képzeled, hogy belemennék ebbe a butaságba. Te akkor jöttél ide hoz zónk, amikor legelkeseredettebb és legszerencsétlenebb vol­tál. Minálunk otthonos légkört, megnyugvást találtál, hát azt hiszed, hogy szerelmes vagy belém. Tévedsz! Te nem szeretsz engem és nem is szerethetsz! <— De igen, igen! — ide halig áss! Én őszinte leszek hozzád! Én nagyon­­nagyon szerettem a férjemet, de ő meghalt. Ö feltámasztani nem tudom. Viszont a kis fiamnak szüksége van apára. Férjhez kell mennem. Nem szeretem sem a sógoromat, sem téged, de ő a gyermeknek jó apja lesz. Az ő véréből való. a testvérének a gyermeke. Most pedig és mondtam a mondókámat és te ne is szólj egy szól sem, ha nem akarsz velem összeveszni... le menj a te szegény .szerencsétlen leleségedhez és szeressed őt. Neki szüksége van reácl. Elég bánat neki, hogy elvesztette a gyermekeit, ne kívánd, hogy a férjét is elveszítse. Ti még fiatalok vagytok, lesznek még gyermekeitek... — De . . . — Egy szót sem akarok hallani! Légy kedves Lacihoz, a sógoromhoz, mert ő jó ember és jó apja lesz az én Jancsi kámnak. Azt akarom, hogy jó barátok legyetek. Márton nem is szólhatott már semmit, mert be kellett látnia, hogy ennek a jó lelkű asszonynak igaza van. Amikor Laci visszajött a kofferekkel, még soká elbeszélgettek és jó barátokként váltak el. Vasárnap délben Márton felkereste Blankát a kórház­ban. Az asszony nem volt a szobájában és az ápolónő azt mondta, hogy Márton megtalálhatja őt a kertben. Ve­gyes érzelmekkel indult el Blanka megkeresésére. De mi­előtt a kertbe ment, bekopogott dr. Simon szobájába. '<—< Nagyon örülök, hogy felkeresett! mondta az or-' vos. Beszélni szeretnék magával a feleségéről. <—< Azért jöttem! <— mondta Márton.- A maga felesége egészen kivételes egyéniség, szólt a doktor. — Már teljesen meggyógyult és bármely na­pon hazaviheti. ■—■ Nem esik-e vissza majd, ha megtudja, hogy gyer­mekei elpusztultak.. .-—< Már tudja! Én mondtam meg neki! Bámulatos lelki­nyugalommal fogadta a hirt. Tudja, mit válaszolt? — ??? ' Ha el tudtam viselni azt, hogy a férjemet elveszi tettem, akkor a gyermekeim elveszítését is elviselhetem... .— Hogyan? Nem értem! <—< Én sem értettem és most sem értem, de a maga felesége ezt mondta nekem . . . i— Talán még mindig nem egészséges? Falán beteg­ségében mondta ezt? — kérdezte Márton ijedten.-— Én is azt gondoltam, de ő megmagyarázta. Azt mondta, hogy maga olyan rideg, olyan zárkózott volt iránta, hogy ő érzi, elveszítette magát! a— De, doktor ur... /—' Én nem tudom, hogy maga mit mondott a feleségé­nek! Nem tudom, miből következtette, hogy magát elveszí­tette, de a maga felesége okos, intelligens asszony, aki egy szerencsétlenségben megbénult, de most életrekelt és egész­séges. Ö nem tévedett. A legérdekesebb azonban a íéleke­­reje, ahogyan a maga elhidegedését fogadta. Fudja, mit mondott nekem? ^ Mit? * ' —- Doktor ur! Ha nem kellek többé a férjemnek, akkor sem fogom magam megölni. Akkor sem fogok kétségbeesni, hanem dolgozni fogok és megélek a magam lábán. Én nem akarom, hogy az én férjem engem szánalomból visszafogad­jon, ha nem szeret többé! Engem nem olyan fából faragtak. Én egyik lábammal a túlvilágon jártam és most visszatér lem, nem fogom ezt a visszakapott életemet elrontani. Meg­értem, ha a férjem az elmúlt hónapok alatt elhidegült tőlem, hiszen halott voltam és egy halottal nem lehet együtt élni. Most azonban élek és ha az. uramnak nem kellek, akkor el­megyek az utjából. <—- A feleségem félreértett engem! Én szeretem őt. Én nem szánalomból akarom őt, hanem szerelemből . .. —a Azt nem is csodálom! Az egész kórház rajong a ma­ga feleségéért. Most is a kertben vigasztalja a szenvedőket. Mindenkihez van egy szép szava. Maga boldog ember, hogy olyan nagyszerű felesége van . . . Megszenvedtem érte! >— mondta Márton meggyőző­déssel, visszagondolva az elmúlt hosszú és kilátástalan hó­napokra. a— A házasság szent dolog! —- mondta az öreg orvos, <— az a fogadalom, hogy két ember jóban-rosszban, egészség­ben kitart egymás mellett, nem ürés szólam. Node magának nincs szüksége arra, hogy ezt mondjam . . . Úgyis tudja ■ • . Márton lement a kertbe és messziről figyelte Blankát, aki nagy kerek asztalnál ült, a betegek között. Arra gondolt, hogy milyen szerencséje volt. Ha Linda nem lett volna olyan tisztességes, komoly, becsületes asszony, akkor ő vakon ro­hant volna, a saját szerencesétlenségébe. Linda bizonyára nagyon boldog lesz Lacival, ha nem is szerelmes belé és csak a gyermekére gondol, akinek apára van szüksége. Blanka, az ő jó kis felesége meggyógyult, visszajött az életbe és szüksége van őreá, a férjére, akivel szent házasságot kö­tött. Ha ő sérült volna meg, akkor Blanka bizonyára kitar­tott volna mellette. Blanka észrevette őt és otthagyta a betegeket és Már tonhoz sietett. — Amikor utoljára itt voltál, kérdeztem tőled, miből fi­zetted a kórházi költségeket. Te nem is feleltél nekem. Olyan rideg, olyan barátságtalan voltéi hozzám és láttam az arcodon, hogy valami döntőt, valami kellemetlent akarsz nekem mondani. Ne félj! Mondd meg bátran, amit mon­dani akarsz. Én erős vagyok. Nem roppanok össze! Márton ránézett a feleségére és' csodálkozott. Hova lett az az elkényeztetett, az a gyermekded asszonyka, aki minden tanácsért a nagyúénjéhez fordult? Ez az asszony érett, komoly, okos nő, aki nem fél semmitől, még attól sem. hogy a férjét elveszítheti... r— Nem akartam neked felelni, édeském, >—> mondta Márton, mert meg kell mondanom, hogy bármennyit dol­goztam, bizony nem volt elég a költségekre és kénytelen voltam bútoraink egy részét eladni és kisebb lakásba kői tözni... r-> Ezt nem merted nekem megmondani!? Ettől féltet­tél engem? Hát bánom én azt, hogy hol lakunk, akár egy odúban is? A fontos, hogy együtt legyünk, hiszen úgy is elveszítettünk minden kincset, elveszítettük a két gyönyörű gyermekünket. . . Márton kezét lassan Blanka álla alá tette és felemelte a könnyező arcot, amelyen végigfolytak a fájdalom könnyei. i Ez az arc egészséges volt. Aki igy tud sírni, aki ilyen tiszta szemmel tud nézni, az egészséges. Hósszu-hosszu álomból ébredt fel az ő asszonya, az az asszony, akivel valamikor szent házasságot kötött. i— Szegények vagyunk, kedvesem, mondta csende­sen, a— nagyon szegények! >—> Fiatalok vagyunk és előttünk van még az élet! a— mondta Blanka boldogan. Úgy féltem, úgy reszkettem arra a gondolatra, hogy már nem szeretsz, hogy nem kellek már neked! ^Nagyon hiányoztál nekem, gyere, menjünk az irodá­ba és együtt haza ... A legérdekesebb az vo It. 1 logy Márton meg volt arról győződve, hogy igazat mond! (Vége) Móra Ferenc: MAGYAROK SZÉNÁJA Akkor történt, amikor a nagy körkép készült, A ma­gyarok bejövetele. Azaz hogy már készen is volt. csak az előteret kellett rendezni, s éppen itt akadtak meg a pikto­rok. Egy-két marék fűre lett volna szükségük, de olyanra, amelyik el tudja magáról hitetni, hogy ő nem polgáriaso­­dott pesti fű, hanem valóságos honfoglaláskori, hosszú szálú, puha levelű, harsogó zöld selyem fű. A publikumnak, persze, az ilyesmi tökéletesen mindegy. Annak egyik fű olyan, mint a másik fű, mert egyikre csakúgy tilos rálépni, mint a másikra. (Ezer szerencsénk, hogy a honfoglalóknak meg nem tiltották a közrendészeti hatóságok a fűre lépést mert akkor még most is Ugriában vigadnánk lótejen.) ' Abban az időben azonban, a millenáris esztendőben nagyon divatban volt a történeti hitel, s különösen a kör­kép-festők, Feszty Árpád, Vágó Pál s Újváry Ignác nagyon sokat adtak rá, lévén külön-külön is lelkiismeretes embe­rek, hát még együtt! Napokig hányták-vetették az elméjü­ket, hogy lehetne egy kis stílusos fővárosi füvet szerezni. ,— Hát sehol se a—a adta le a voksát Ujváryí - Itt csak műfüvet találunk. Azt indítványozom, hozassunk hiteles fü­vet az őshazából, Etelkuzuból vagy Lebecliából. Vágó Pál azonban ellentmondott. Miért kellene azért olyan messzi menni, mikor az ő faluja, Jászapáti sokkal kö­zelebb van? Olyan fű sehol a világon nem terem, mint ott. Egészen bizonyos, hogy az első magyar nagykövet és meg­hatalmazott miniszter. Kusid is ott szaggatta a magyar fűből lazt a kóstolót, ami Anonymusba is belekrült, s a Névtelen jegyző csak irigységből hallgatta el Jászapátit. 1 udniilíik ő nem jászember volt, csak dunántúli. Feszty Árpád azonban még Jászapátit is messzi Hétté. a—- Ha időnk volna, akkor Kingyesből hoznánk a füvet, az én komáromi pusztámról, mert erre a dicsőségre csak az volna méltó. De kifogytunk az időből, most már be kell érni istenhegyi fűvel, szalajtsatok át érte Budára. Az is olyan szép fű; hogy éppen azért nem merek érte magam menni. Ha én azt meglátom, mindjárt hanyatt vágódom benne, és föl se kelek estig. a— No majd itt leszek én vele mindjárt ,—- fogadkozott Vágó Pál durcásan a—a, pedig tudom, hogy a jászapáti fűhöz képest az csak spenót. Azaz csak áthajtatott volna, de a Lánchídon megállí­­kosarat, kocsiba ült, és áthajtatott Budára. Azaz csak áthajtatott volna, de a Lnáchídon megállí­totta egy barátja. Országgyűlési képviselő, neves jogász, akinek később tragikus vége lett. —a Hova, hova, te kosaras ember? ,— Átmegyek az Istenhegyre, szedek egy kis füvet. Ahá! Értem. Ha kedvemre való lesz a libapásztor, POSTA, LEVÉLBÉLYEG Postát már az ókori kultúrnépek >—> indusok, asszírok, perzsák, görögök, rómaiak a— is használtak és az ókori világ­­birodalmak roppant távolságain' keresztül lovas postafutá­rok tartották fenn az összeköttetést. A rómaiak már a ga­lambpostát is ismerték. Európában a mai értelemben vett, üzletszerű levélszállítás megteremtése a XV és XVI-ik szá­zad fordulóján a Th urn és Takszis családok nevéhez fűző­dik amelyek a Ha bsburgoktóJ erre jogot és privilégiumot kaptak. A XIX. században a posta állami kezelésbe megy , át. A levélbélyeg az angol Rowland Flill eszméje, akinek 1 javaslatára 1840-ben bocsátották ki az első bélyeget. megveszem a képet. a— Azt ugyam nem! -— nevetett Vágó. — A körképhez kell a fű. Szervusz. ,— Hohó, ne szaladj csak! a— komolyodott el a törvény hozó. a-^ Van ró en gedél yecl ? a— Mire? f— hűlt el a piktor. a— Hát a fűszedésre. Arra hatósági engedély kell, mert nem a Balkánom élünk ám itt. Ha rajta ér a csősz a fűszedésen, ráfestheted magad a körképre, mint eke elé fogott rabot. a—w Ne bolondozz — hitetlenkedett a piktor. Eszem ágában sincs, pajtás. De tudd meg, hogy amit el akarsz követni, azt úgy hívják, hogy közvagyon el tulajdonítása. Szervusz! A politikus intőleg emelte föl a jobb keze mutatóujját, mert hatvanhetes politikus volt. (Az ellenzéki politikusok abban az időben a bal kezükkel gesztikuláltak.) Vágó éppen a törvényhozó ujja tartásából látta, hogy a dolog csakugyan komoly. Visszafordította a kocsit, és a rendőrségre hajtatott. Ott azonban azt mondták neki, hogy az ügy nem rájuk tartozik, ebben az illető kerületi elöl­járóság az illetékes. _a Hát az hol lakik ? ,—■ Fönt a várban. a— No azt útba ejthetem egy kis kerülővel. Útba is ejtette, elő i.s adta az instanciáját. Kedvesen, mosolyogva — mindössze egy kis formalitásról van szó. Ézzel aztán el is rontotta a dolgát. Az illetékes ható­ság úgy nézett ró, mint a vasvilla. _ Kérem, ez komoly hivatal. Itt nem ismerünk for­malitásokat. a— De tessék meghallgatni, könyörgöm. Egy-két marék füvet szednék az Istenhegyen. Csak amennyi a kis kosárba belefér. Az illetékes hatóság gúnyosan mosolygott. a— Úgy? És ez önnek formalitás? Azt hiszik az urak, a közvagyon Csáky szalmája? a-a De kérem, megfizetem. A— Az más, arról lehet beszélni. Fessék írásos ajánla­tot tenni, aztán majd nyilvános árverést hirdetünk, s a leg­előnyösebb ajánlattevő megkapja a füvet. Uram —- tette össze Vágó a kezét a—, egy kosárka fűért alakítsunk részvénytársaságot az istenhegyi rét ki bérlésére? _ Hja, én nem tehetek semmit, a szabály, szabály. a— Hát ki tehet? Talán a polgármester úr. A polgármester Haberhauer János volt abban az idő­ben a—a ugyan a millenáris évben már Halmos János. Tör­vénytisztelő, rendes, derék úriember, aki türelmesen végig­hallgatta a piktort, és igazai adott a kerületi elöljáró­ságnak. A- Itt én nem tehetek semmit, kérem. A fű nem az enyém, hanem a fővárosé. Hanem tessék a fűbiztosi hiva­talhoz fordulni. Az átteszi az ön kérelmét a közkerti bizott­sághoz, az a legközelebbi havi ülésén jelentést tesz a tanács­nak, s én azon leszek, hogy a tanács pártolólag tegye át az ügyet a közgyűléshez . . . _ De nagyságos uram, nem egyszerűbb volna az, ha méltóztatnék nekem egypár sor írást adni? Szó sem lehet róla. Az ellenzék rögtön rendkívüli közgyűlést hívatna össze a főváros szénájának a polgár­­mester általi ellopatása ügyében. Nem, nem, a főváros nyugalma érdekében ezt én meg nem tehetem. Hanem tud ja mit? Próbáljon szerencsét a belügyminiszter úrnál, az tud önön segíteni, ha akar. Vágónak szerencséje volt. Egy miniszteriális földije protekciójával azonnal bejutott Perczel Dezső elé, aki mo­solyogva hallgatta végig, és mosolyogva utasította el. — Hát hogy gondolod te azt, fiam, hogy én megsért­hetném a főváros autonómiáját? Tudod, mi lenne ebből? Kormányválság a millennium örömére! No csak az kellene még nekünk! Vágó Pálból most már kirobbant a jász temperamen ­tum. Az asztalhoz vágta a kosárkát. a—- Verje meg a hadúr azt is, aki a honfoglalást kita­lálta! Mennyivel jobb lett volna nekünk otthonmaradni Ázsiában! A miniszter elnevette magát. Okvetlen kell nektek ez a fű? M uszáj arm alc isten­hegyinek lenni? <—- Muszáj. A miniszter körülnézett a szobában, megnézte, jól be van-e téve az ajtó, aztán rúegveregette a piktor vállát. a— Hát akkor eredj az Istenhegyre, fiam, adj egy hatost a csősznek, és lop az neked annyi .füvet, amennyit akarsz. Vágó úgy elszaladt örömében, hogy tőn köszönni is elfelejtett. Meg se állt az Istenhegyig, ott addig tévelygett. míg talált valami szárnyékot, abban aludt egy ember, ép­pen erről a tevékenységéről ismert rá. Aki délután négy órakor alszik, az nem lehet más, csak a csősz. ~ Hé, bácsi! a—a rázta életre a—a maga a csősz? —< Én vagyok, tekintetes úr. — No nézze, itt egy korona, vágjon nekem ezért egy kis kosár íüvet. a—a Sok lesz az, tekintetes uram a— tétovázott a csősz. — Ne beszéljen kend annyit, hanem vágja már azt a lövet. Egy-két kaszasuhintásra megtelt a kosárka, és Vágó boldo gan rohant vele a Városligetbe. Olyan lövellő mezőt szerkesztettek belőle előtérnek, hogy attól léitek, reggelre megelevenednek örömükben a honfoglalók festett táltosai, s a főváros rögtön megadóztatja őket. De még ennél is különösebb eset történt. Másnap dél­után kihívták Vágót a honfoglalók közül. Az istenhegyi csősz kereste. ~ No mi baj, bácsi? a— Tekintetes uram, mitevő legyek a többi fűvel? a—. Micsoda többi fűvel? a-t-a Hát ami még jár a koronáért, mert az úr csak egy hatos árát hozott el, a többi ottmaradt lekaszálva. Hát, mondom, csak bejövök megkérdezni, hogy ki eszi azt most már meg? Körülbelül huszonöt esztendeje, hogy Vágó Pál, a nagy piktor ezt a történetet mesé Ite nekem, a kis szaladj ide. szaladj oda riporternek a kis kocsmánk bohémasztalánál. De úgy nézem, a magyarok szénája tekintetében azóta se változott a rend. Legföljebb, hogy ma már nem olyan be­csületesek a csőszök. HAT MILLIÓ MUNKANÉLKÜLI - * T1 kívüli munkaalkalmak létesítéséről érkező hírekkel egyidőben a munkaügyi minisztérium arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy a munkanélküliek száma a novemberi 6.5%-os szint­ről decemberben 7%-ra emelkedett. A munkanélküliek száma 5’,975,000. Ennél több csak 1940-ben volt, amikor a nagy üzleti pangás következtében az ország munkavállaló lakosságának 14.6%-a, mintegy 8.1 millió személy, nem tudott keresethez jutni. A helyzet decemberi rosszabbodá­sát a gépkocsigyórtó iparban alkalmazott nagyarányú ter­­meles-csökkentések és az ezzel kapcsolatos tömeges elbo­csátások, valamint a szénbányászati országos sztrájkok idéz­tek elő. Mindkető hatással volt számos más ipari termelési ágra is. A december 21-gyei végződő héten 2,677.800 mun-­­kanélküli jelentkezett munkanélküli juttatásban való részesí­tésre, 40.100-za! több, mint az előző héten. A december 14-gyeI végződő hétre már 3,372.300 munkanélküli kapott munkanélküliség esetére szóló juttatást. Az 50 állam közül 45 területén emelkedett a munkanélküli juttatásban része­sítettek száma, országos átlagban 4.8%-ról 5.2%-ra Egy évvel azelőtt a munkanélküliség aránya 2.9% volt, az érin­tett személyek száma pedig 1,821.400. Ha ezeket a száma­datokat figyelembe vesszük, el kel! ismernünk, hogy a kor­mányzatnak mind az új munkaalkalmak létesítésére, mind a munkanélküli juttatásban részesíthetők körének jelentős kibővítésére vonatkozó intézkedése feltétlenül szükséges volt és éppen a legjobbkor történt. A kormányzat közgazdászai szerint a munkanélküliség az év folyamán tovább fokozó­dik, az év derekára eléri a 7.5’%-ot. Egyes magánközgazdá­szok még ennél is többre, mintegy 8%-ra számítanak. A munkanélküliség fokozódására jellemző, hogy 1973 októberétől 1974 augusztusáig 4.8%-ról csupán 5.4% -ra emelkedett, szeptemberben egyszerre 5.8%-ra ugrott, októ­­berban 6%, novemberben 6.5%, decemberben pedig 7% lett. FILM A filmszalagot Eastman hozta először forgalomba, 1888-ban. Celluloid-filmet azonban csak Evans és Freese Green alkalmaznak először egy esztendővel később. A mo­dern vetítőgép ősét, a “laterna magica’ -t, Athanasius Kir­­cher alkotja meg 1640-ben, du Mont 1861-ben, Ducos du Hauron 1864-ben felvevő- és vetítőgépet szabadalmaztat. A mozi feltalálásának igazi dátuma azonban 18.95, amikor Edison megszerkeszti “kinetoszkóp” nevű faszekrényét, melynek nézőnyiláséba pillantva lehetett figyelni a benne pergő filmet. A vászonra-vetítést a francia Lumiére-testvér­­pár találta ki s az ő tervezete szerint Párizsban megrendez­ték az első mozielőadást. Edison próbálkozott először han­gosfilmmel is (1912), olvképp, hogy a vetítőgépet beszélő­géppel kombinálta. A modern, foto-elektrömos hangosfilm alapjait földije, Lee de Forest amerikai mérnök vetette meg. aki már 1907-ben kezdett kísérletezni hangoknak filmre­­fényképezésével. A modern hangosfilm kialakulási korszaka amerikai és német feltalálok munkássága révén 1919-1926 közé esik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents