Délmagyarország, 2010. május (100. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

AZ UJSAGIRO Foglalkozásom a kíváncsiság Dombai Tünde: - Ki ne szeretne a helyemben lenni, amikor a Dóm téri zenélő órába vagy a Reök-palota üvegtetejére mászhatok fel megmutatni az olvasóknak, milyen. Az olyan rendkívüli találkozásokat pedig még ennél is jobban élvezem, amelyek nap mint nap csak újságírónak adatnak meg. Tegnap például a miniszterelnök feleségével beszélgethettem, ma az Anna-kút Annáját kerestem meg, holnap a világhírű agykutatóval találkozom. Más miatt marad emlékezetes, amikor az élelmiszer-hamisítókról vagy az elhanyagolt parlagfűtengerekről számolok be. Ezeknél mindig az jár az eszemben, hogy olyan fontos közügyek, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül. És ugyanezért nem hagyhatom annyiban a kátyúproblémát és a műemlékvédelmet sem, hiszen nem kevesebbel, mint a nyilvánosság erejével segíthetem a köz érdekének érvényesülését. A legtöbb, amit ezért kaphatok, egy köszönöm... Nem, nem! Akkor vagyok igazán elégedett, ha valaki megjegyzi, hogy már aláírás nélkül az írásaimra ismer. Mindent túlélő 2010. MÁJUS 22., SZOMBAT tollforgatók Fekete Klára: - A jó tollforgatók nem törődtek mások véleményével, a maguk útját járták, a maguk igazságát keresték. Többek között ez volt az oka annak, hogy 1976-ban erre a pályára léptem. Egy 100 éves lap történetében mindig voltak ilyen tollforgató harcosok, meg olyanok is, akik egyszerűen csak szépen írtak, és szorgalmasan tudósítottak az eseményekről. Ha 100 év Délmagyarország-oldalait összeragasztanánk, hírek, tudósítások, glosszák, jegyzetek, publicisztikák, riportok, interjúk sorjáznának végtelenül. Azt vennénk észre, hogy ez a tonnányi papír mindent elbírt eddig, jót és rosszat, siralmasat és míveset, harmatgyöngét és értékeset. íródtak jelentéktelen sorok, de akadtak világot megmozgató írások is. Eközben igazi túlélővé és igazi kaméleonná vált az újságíró a 100 év alatt. Ha megváltozott körülötte a világ, mindig alkalmazkodott hozzá. Ahogy 20 éve letette a tollat és az Erika írógépet, s átült a számítógéphez, úgy tanulja most azt a gyorsaságot, technikát és stílust, amit a 21. század megkövetel tőle. A papírra vetett szavak hatalma Kancsár Tímea: - Három és fél évvel ezelőtt, amikor először beléptem a szerkesztőségbe, elhatároztam: újságírót faragok magamból. Ez a szakma rengeteg energiát ad akkor is, amikor a Szeged környéki tanyavilág rossz szociális helyzetben élő embereivel beszélgetek, és akkor is, amikor régen magasztalt hírességeket ismerek meg. Bodrogi Gyula hangja élőben is olyan varázslatosan csengett, mint gyermekkoromban, amikor hallgattam a Süsü, a sárkányt. Minden ember és sors másért érdekes. Soha nem felejtem el, amikor egy nap felhívott telefonon egy fiatal nő. Egy öngyilkossággal foglalkozó cikkünkre reagált. El akarta mondani, hogy bármilyen elkeseredett is valaki, soha nem szabad a halálra gondolni, mert az élet fantasztikus. Ő már csak tudja: sok évvel ezelőtt a hídról a Tiszába vetette magát. Hetekig nem tudtam kiverni a fejemből. Legutóbb egy televíziós műsorvezetővel a béranyaságról és az örökbefogadásról diskuráltunk. Elmondta, azért vállalja a médiában ilyen nyíltan az érzéseit, mert nem lehet gyermeke, és abban reménykedik, valaki meghallja „segélykiáltását": kisbabára vágyik. Ismét szembesültem azzal, hogy az újságírás nagy felelősség, a papírra vetett szavaknak hatalma van, sokaknak „mentőöv" lehet. De talán a kiszámíthatatlanság varázsa a legszebb a zsurnalisztalétben. Például amikor az első vitorlásélményemről írtam, egy hirtelen támadt vihar miatt megfürdőztünk a fagyos, márciusi Tiszában. Gyermekkorom óta úgy gondoltam, hogy az egyik legizgalmasabb hivatás a miénk, és az eltelt évek bebizonyították, nem tévedtem. Családi kötődés Süli Róbert: - 1976-ban, nem egészen hétévesen eldőlt a sorsom. Édesapámmal a Szeol-pályára mentem, mert interjút készített Gujdár Sándorral, a későbbi válogatott labdarúgókapussal. Tátott szájjal figyeltem, amint apa a kapufánál állva, edzés közben beszélget a remek képességű hálóőrrel. Ezután évekig arról álmodtam, hogy később én is ilyen neves sportolóval készíthessek interjút, sportújságíró váljon belőlem. Nap mint nap bejártam a Délmagyarba, hallottam a régi telexgépek kopácsolását, az „endékás" írógépek zaját, éreztem a szerkesztéshez használt ragasztók illatát, játszottam a fotólenyomatokkal. Az álom később valóság lett, követtem édesapámat: 28 évesen bekerültem abba a csapatba, amelybe kicsiként mindig is vágytam. 1976-ban nem gondoltam volna, hogy 2007-ben éppen Gujdár Sándorral készítek majd interjút. Ez is megvalósult, csakúgy, mint az, hogy eljuthassak kedvenc csapatom - Charlton Athletic - több meccsére, Londonba... Hálás vagyok a sorsnak: milyen jó, hogy elkísértem apukámat arra az interjúra! Egy életen át játszani Mádi József: - ötévesen még azt kérdeztem édesapámtól egy televíziós meccs nézése közben, mikor lesz vége. Aztán kilencévesen heti háromszor már edzésre jártam Ormándy János tanár úrhoz a Textil-pályára. Megszerettem a játékot. Hogy ez hogy jön ide? Az idén százéves Délmagyarországgal a labdarúgás révén kerültem kap-. csolatba. Már serdülős voltam - tizennégy-tizenöt éves -, amikor a Szeol AK, aztán a Szeol-Délép SE, majd a Szeged SC korosztályos kis csapatunk intézője, Belő Pál rendszeresen leadta mérkőzéseink jegyzőOstromban Segesvári Csaba: - A 2006-os októberi tévészékház ostromát követően, 2007. március idusán sem csitultak a kedélyek. Budapesten, a Fidesz ünnepségén jártunk, a nagygyűlést követően lassan elkezdett feloszlani a tömeg. Fél 8-kor kaptuk a hírt: újra összecsaptak a tüntetők a rendőrökkel. Egész este az Andrássy úton fogócskáztunk a huligánokkal - néha a rendőrök mögött, néha két tűz között követtük az eseményeket. Amikor csapágygolyókkal lövöldöztek ránk, a fejünk mellett csapódtak a telefonfülke plexijébe a vasgolyók, már csak reménykedtünk: sértetlenül érünk haza. Akármit nem, legfeljebb bármit könyvét, valamint a gólszerzőket az újságnak. Sokszor benne voltam, naná, hogy érdekelt. Édesanyám ma is őrzi a kivágott cikkeket, nagyszerű emlékek. Immár tizenharmadik éve vagyok a sportrovat tagja. Ezt is a labdarúgásnak köszönhetem. Az egykori főszerkesztő, Dlusztus Imre nézett rám először mint játékosra, aztán mint emberre, majd mint munkatársra - legalábbis így gondolom én. És miután abbahagytam az aktív játékot, a szakma révén még mindig a labdarúgás közelében vagyok. Mert egy életen át kell játszani. Gonda Zsuzsanna: - Mindenből lehet nyitóanyagot csinálni, csak jól kell megírni - sok más mellett ezt tanultam egy olyan újságírótól, aki tényleg képes mindent izgalmasan megírni. Én nem vagyok. Nekem néha írás közben megy el a kedvem, amikor rájövök, hogy a sztori mégsem annyira érdekes, mint ahogy reméltem. Az „és ez kit érdekel?" érzés a legrosszabb, ami munka közben elönthet. Szerencsére ritkán szokott. Mert téma mégis mindig akad. De azért az újságíró sem szimatol folyton sztori után. Nem boldog más nyomorától, és nem azt nézi, kit hogyan lehet kihasználni. Nem kell tehát félni tőlünk csak azért, mert a filmekben az van, hogy poén lerázni a riportert. Az ismerősök körében olyan divatos beszólás - „de ezt meg ne írd!" - is ez a kategória. Nem írunk meg akármit. De bármilyen témának örülünk. fi fi 1890. szeptember 7-én tartotta alakuló közgyűlését a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara. Az eseményhez f űzött reményeket így foglalták össze a korabeli újságírók: „Szegedet központtá kell tenni, ahol összefut az egész Délvidék kereskedelme és ipara" Ezen törekvés megvalósításában 100 éve partnerünk a Délmagyarország. Ezúton kívánunk boldog születésnapot! DELMAGYARORSZAG/DELVILAG programponi ATARTALOMBOL: 2 heti tévéműsor Helyi kulturális programok Mozi Színház Koncertek Rejtvény Könyvajánlók Előzetesek 4u 9 e\enes; JJJjlW1 f bl j Keresse 2 hetente csütörtökönként a postaládájában!