Délmagyarország, 2010. május (100. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

D Irodalom és zsurnalizmus A Délmagyarország is összeköti Péter László irodalomtörténész professzort, Lengyel András gondolkodástörténészt és Szajbéty Mihályt, a szegedi egyetem kommunikációs és médiatudományi tanszékének vezetőjét Mindhárman vritak szerzői aOétmagyarországnak, de kutatói munkájuk egy része is a helyi újsághoz kötődik. Az irodalom és a zsurnalizmus összefonódik életükkel. A három tudóst lapunk rendszeresós kritikus olvasóiként kérttik vallomásra - a 100 éves Délmagyarországról. SZEGED MUNKATÁRSAINKTÓL A VIDÉKI SAJTÓ ÉLVONALÁBAN. - A most 100 éves Délmagyarország egyike a legrégebb óta megjelenő magyar napilapoknak. Ez önmagában is érdem; jelzi, hogy a lap képes volt túlélni változó idők viharait. Rangját mégis az adja, hogy immár évtizedek óta Szegeden a Délmagyarország „a" lap, ez az újság a legfontosabb helyi médium - jelenti ki Lengyel András gondolkodástörténész. - Ez a szerep nem véletlenül alakult ki, s nem pusztán a hagyomány, a helyi beágyazottság eredménye. A Délmagyarország 100 éves történetének voltak olyan szakaszai, amelyek nemcsak a vidéki sajtó legelső vonalába emelték, de önértékei révén magas presztízst teremtettek számára. Én, aki talán elmondhatom - szakmai tájékozódásom eredményeként a magyar újságírás teljes mezőnyében látom a Délmagyarország történetét, két olyan periódusra is fölhívhatom a figyelmet, amikor a lap megalapozta, illetve újraalapozta hírnevét, amikor olyan magasságokba emelkedett, amely már rásugárzik az egész száz évre, s a gyöngébb periódusokat is saját fényébe vonja. Az egyik ilyen nagy pályaszakasz, a fénykor az 1923 és 1938 közötti másfél évtized. Ekkor, viharok közt, betiltással dacolva a lap úgy volt a legjelentősebb magyar vidéki napilap, hogy színvonala a magyar újságírás nagy szerkesztőegyéniségeinek, a redakció tagjai pedig olyanok voltak, mint például Magyar László, Vér György, Lengyel Vilma: szakmájuk mesterei. S a tulajdonos, Pásztor József maga sem pusztán részvényei révén irányította a lapot, eredetileg maga is újságíró volt, s szakmai igényessége a profitmaximálás és a politikai buktatók elkerülése közben is megmaradt. E szakasz teljesítménye utolérhetetlen, e periódus az egész szegedi sajtó egyik fénykora. A másik szakasz, amelyről szót kell ejtenem, teljesen más történeti feltételek közt, a pártállami sajtóirányítás járszalagján mozogva jött létre - mégis létrejött. Ez a szakasz, amely nagy történeti viharok után újraalapozta a Délmagyarország presztízsét, az 1960-as évek közepétől a 80-as évekig tartott. A politikai korlátok közül természetesen a lap nem léphetett ki, de megtalálta a maga szerepét: a helyi kultúra és a helyi identitás szolgálatát. Értékvédő és egyben identitásalakító lap volt: általa szegediek nemzedékei (itt születtettek és ide települtek) asszimilálódtak a szegedi hagyomány nagy értékeihez. Szegedet a szegediek valóságos otthonává tette: aki itt élt, és a Délmagyarországot olvasta, otthon érezhette magát. A centenárium napjaiban azt kell kívánnom a lapnak, hogy ismerje föl, az újság bár lehet általa pénzt csinálni - nem a profitért van, s hogy pénzt hozzon, előbb meg kell találnia saját mai kulturális szerepét. Péter László irodalom- és várostörténész 1943-ban érettségizett diákként, 1945-ben pedig már szerzőként jelent meg a lapban. FOTÓ: KARNOK CSABA ákjait, és a kitüntetéssel érettségizettek között - szüleim nagy örömére - megörökítette az én nevemet is - emlékezik az első találkozásra Péter László nyugalmazott egyetemi tanár, irodalomtörténész, várostörténész, nyelvész, folklorista, az irodalomtudomány doktora, Szeged díszpolgára, A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett kutató. - Első cikkem, tudósításom a lapban 1945. szeptember 15-én jelent meg Műkedvelő előadás Szőregen címmel. Erős kritikával számoltam be a városból kiruccanó amatőrök ízléstelenségeiről. A 93 éves Rakonczai János után, 84 évemmel én vagyok a Délmagyarország legrégibb, még (!) élő munkatársa. Nem ezeken a hasábokon kezdtem hírlapírói tevékenységemet: előbb, már áprilistól Évtizedek óta Szegeden a Délmagyarország „a" lap, ez az újság a legfontosabb helyi médium - hangsúlyozza Lengyel András gondolkodástörténész. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT maga területén kiállta a versenyt a fővárosi nagy lapokkal. Vezető munkatársai, Juhász Gyula és Móra Ferenc a magyar irodalom első vonalába tartoztak. Szerkesztője aki „összerakta" a szerkesztőséget -, Frank József egyike a MELLÉKLET, A HELYISMERETI FOLYÓIRAT. - A nevemet először a Délmagyarország 1943. június 10-i számában olvashattam. A hírek közt fölsorolta a Baross Gábor Gyakorlógimnáziumban véget ért érettségi vizsgálat eredményes dijelentek meg cikkeim a Madisz Utunk című hetilapjában, a Nemzeti Parasztpárt kéthetente Szegedi Szép Szó címmel megjelenő újságjában. 1947-48-ban egyetemi állásom mellett a Szegedi Friss Újság belső munkatársa voltam. „A fordulat éve" engem is leszorított a lap kolumnáiról, és csak „az olvadás" tette lehetővé visszatérésemet. 1956. november 4-én Humanizmust, demokráciát! című cikkemért előbb dicséretet kaptam, utóbb a vádiratomba is belekerült, végül a Legfelsőbb Bíróság is javamra írta. De ekkor már leültem az izgatásért kirótt nyolc hónapot, s utána megint persona non grata lettem. Előbb álnéven, később már nevemen ismét visszatérhettem, s ezekben az évtizedekben fejthettem ki a Délmagyarország hasábjain a szegedi művelődéstörténet szolgálatában legtermékenyebb tevékenységemet. A lap legszínvonalasabb írásai az Sz. Simon István szerkesztette heti mellékletben, a magazinban jelentek meg. Ez fölért egy - akkor hiányzó - helyismereti folyóirattal. Életművem jó része a Délmagyarország hasábjain született: utóbb kötetekben menthettem meg az utókor számára. A rendszerváltoztatás ismét elsodort a lap mellől. Ha olykor a lelkiismeret kényszerített, hogy megszólaljak, már én is csak a postabontásban kaptam, kapok helyet. Nosztalgiával gondolok a Délmagyarország harmincas éveire, Vér György és Magyar László irodalmi mértékkel is mérhető riportjaira, meg Simon Pista magazinjára, a múlt század végére. PÁRHUZAM: PÁRTBIZOTTSÁGI TUDÓSÍTÁS ÉS BULVÁRSZTORI. - A helyi lap, a Délmagyarország kezdettől fogva járt, mindennapos olvasmány volt a családunkban 1963 óta, amikor Szegedre költöztünk. Az újságból tájékozódtunk arról, mi történik a városban, akkoriban nem létezett még helyi rádió, televízió. E monopolhelyzete ellenére mindenki megtalálta a lapban azt az információt, ami érdekelhette. Én kamaszként leginkább a hátsó oldalon, a sporttal meg a rövidhírekkel kezdtem az olvasást - idézi a családtörténetbe illeszkedő laptörténetet Szajbély Mihály irodalomtörténész professzor, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikációs és Médiatudományi Tanszékének vezetője. - Amikor alsóéves egyetemista koromban a szerkesztőség külső munkatársa lettem, ott is a hírekkel kezdtem: a hetvenes évek elején 10 forintot fizettek egy-egy mínuszos hírért. Veress Miklóssal az egyetemi emiatt a lap akkori rendszerváltós korszakát csak hézagosan ismerem. Azóta viszont ismét gyakorta kezembe veszem a lapot, bár meg kell mondanom, az utóbbi évek bulvárosodása legalább annyira távol áll tőlem, mint a megyei pártbizottsági ülésekről szóló oldalas tudósítások a hetveSzajbély Mihály irodalomtörténész egykor külső munkatársa volt a Délmagyarországnak. FOTÓ: KARNOK CSABA színpadon találkoztam: ő ajánlotta, zsebpénz-kiegészítésként, a hírlapírást. „Cipész lap a Délmagyar" hűtött le Nikolényi Pista, mikor egy kicsit hosszabban akartam írni. Ezt úgy értette, hogy a cipész cipőtalpalás közben beleolvas egy kicsit az újságba, aztán folytatja, amit abbahagyott. Kacérkodtam a gondolattal, hogy szerkesztőségi munkatárs maradok. A Délmagyarország szerkesztőségében jól éreztem magam. Tetszett, hogy őrzi a múlt századból örökölt tradíciót: újságírással foglalkozó szépírók szövegeit közli. Akkoriban naponta olvashattunk tárcát, hetente egyszer jelentkezett a Simái Mihály által gondozott irodalmi rovat, versekkel... Aztán elvitt az irodalomtörténet. A rendszerváltás idején a bécsi egyetemen tanítottam évekig, nes-nyolcvanas években. A „semmi fölpumpálását" feleslegesnek tartom egy olyan lap életében, amelynek garantált az olvasótábora. A helyi lap dolga, hogy a helyi olvasókat ellássa minden olyan hírrel, amit az országos médiumokból nem kaphatnak meg. Például arról, hogy nem lesz kész a körforgalom, hogy mi történik a szomszédos utcában, vagy éppen a kultúrával foglalkozók körében. A helyiek számára fontos információk iránti fokozott igény miatt a Délmagyarország az országos lapoknál jobb helyzetben van. Még akkor is, ha teret nyertek az elektronikus médiumok, ugyanis még mindig sokan igénylik, hogy a helyi nyomtatott újságot átlapozva kezdjék a napot. Ha a helyi ügyeknek ad teret, a Délmagyarország mértékadó vidéki lap maradhat a jövőben is.