Délmagyarország, 2010. január (100. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-23 / 19. szám

14 2010. JANUÁR 23.. SZOMBAT 14 „Erzel-e mindenkit, aki egyszer itt élt? Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?" Bertók László Szirtes Edina Mókus szívszaggató és lírai dalokat írt Zsédának A szegedi zeneművészeti karon végzett Szirtes Edina Mókus, aki énekelt Presser Gáborral, írt dalokat Zsédának - hegedűművészként és énekesként a turnéján is közreműködött. Tesséklássék címmel jelent meg tavaly év végén saját lemeze, koncertjén Zséda mellett Falusi Mariann is énekelt. Kedvenc műfaja a folk, de mindenben megtalálja azt, ami megfogja. ZENE FARKAS JUDIT - Népzene, világzene, dzsessz, blues, popdalok - klasszikus zenével kezdett, számos műfajban otthonosan mozog, és írt zenét többek között a Szegedi Kortárs Balettnak is. Honnan ez a sokrétű érdeklődés? - Kicsi koromtól kezdve énekeltem és zongoráztam a hegedű mellett, a szegedi konzervatóriumban Szecsődi Ferencnél végeztem, aki már akkor benevezett a Ki mit tud?-ra. A széles érdeklődési kör leginkább annak köszönhető, hogy figyelmetlen és szétszórt vagyok, és egyik munka hozta magával a következőt. Kedvencem a kortárs és a népzene, de minden műfajban megtalálom azt, ami engem megfog. Közben rengeteg dolgot megtanultam, amit a konzervatóriumban nem lehet: például mit kell tenni, ha az embert beültetik egy stúdióba. - Péntek este a budapesti Művészetek Palotájában adott koncertet, amelyen Falusi Mariann és Zséda is részt vett. Hogyan kerültek munkakapcsolatba? - Engem mindenki akkor keres meg, amikor valami újat akar, nem a megszokottat, a populárisát. Szívbe markoló, szívet szaggató, lírai és drámai dalokat. így történt az említett művészekkel is: Zséda valami igazán „mókusosat" kért, a dalok felkerültek az új lemezére, és most el is énekelte ezeket a MüPában. Falusi Mariann olyan dallal lépett színpadra, amely még nem hangzott el koncerten, áprilisra készülünk egy nagyobb közös munkával. Egyéniségeket keresett Eszenyi Enikő is, aki a Vígszínházban rendezi a Hegedűs a háztetőn című darabot. Egyelőre hegedűsként válogatott be, de valószínűleg szeretné, ha énekelnék is. Olyan művészekkel léphetek színpadra, mint Reviczky Gábor vagy Halász Judit - rajtuk nőttünk fel. - Apropó, Mókus: hogyan kapta a becenevet, amely mára védjegyévé vált a szakmában? - Amikor Szegedre kerültem konzervatóriumba, az Ortutay-kollégiumban laktam. Hetedikes voltam, kicsi lány, gombafrizurával. A 17 éves nagylányok becézgettek így, anyáskodtak felettem, ami nagyon jólesett. - Soha nem gondolt rá, hogy a népszerű televíziós tehetségkutatókban is megmérettesse magát? - 2007-ben egy amerikai internetes dalíró versenyen bekerültünk a legjobb 14-be 15 ezer dal közül, tavaly második helyezést értünk el a Fabula Rasával egy kortárs magyar folk dalversenyen. Az ellenben csak viccből fordult meg a fejemben, hogy jelentkezem egy tévés tehetségkutatóba, de nem érné meg a fáradságot. Aktív zenészként ismerem az ottani zenészeket, pontosan tudom, hogy ott fazonokat, karaktereket kell „legyártani". Ezek a versenyek nem arról szólnak, amiért egy előadó éveket áldoz: hogy van egy világ, amelyet ő képvisel, és amiért megdolgozik. Eszenyi Enikő is őt választotta - A zenész-énekes, aki egyszerre legalább tíz projekten dolgozik párhuzamosan, mivel tölti a szabadidejét? Ha van egyáltalán. - Nagyon szeretem a természet- és dokumentumfilmeket, érdekel a rádió, a színház, a hangoskönyv. Történeteket, meséket hallgatok emberekről. Soha nincs körülöttem csend. Meg kellene tanulnom megbecsülni a csendet, de olyan zajos a világ körülöttem, hogy én sem tudnám elcsendesíteni. Az emberek sokat beszélnek o NÉVJEGY Szirtes Edina „Mókus" hegedűs, énekes, harmonikás 1975. július 11-én született Kecskeméten. Zenei tanulmányait a kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában kezdte, majd a szegedi konzervatóriumban folytatta. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán szerzett diplomát hegedű szakon. 1996-ban Papes Bélával megnyerte a Pop-Rock Fesztivált, 2001-ben a Hajnal együttessel az Országos Dalírók Fesztiválját. Több kiállításhoz, színházi darabhoz írt zenét, neves magyar könnyűzenei előadók lemezein, műsoraiban szerepelt. Néhány napja megállított egy kedves ismerősöm, akit aztán én perceken belül meg akartam ölni. Nyílt tekintetű, rokonszenves és finom ember volt, a halálát kívántam. És. tegnap is meg akartam ölni az egyik ismerősömet, pedig tényleg nem lennék gyilkos hajlamú. Jön az ember valami ártatlansággal, egy olyan kis „hogy vagy?"-gyal, egy "na mi újság a Futrinka utcában?", „hogy ityeg a himbilimbi?", és máris egy drámai nagymonológ hallgatójaként fuldoklik valami nem múló boldogtalanság, valami keserű keserv mélán meg-megbuggyanó mélyvizében. Mivel a szakmához tartozik, évek óta figyelem, hogyan és mennyit beszélnek az emberek. Mindig is sokat beszéltek, de újabban mintha elszabadult volna a pokol. És nem hinném, hogy a gazdasági válság miatt, a bundabotrány, a végkielégítések vagy egyéb marhaságok miatt. Sokat beszélnek az anyukák, az apukák, a testvérek, a gyerekek, a tanító nénik, a kollégák, az ellenségek, a magyarok, a szlovákok, mindenki. Amikor az ember hosszan, nagyon hosszan beszél, több célból teheti. Fél a csendtől. Fél a másiktól, a másik szavaitól. Azért beszél, hogy a másik ne beszélhessen. Ha a másik beszél, akkor arra figyelni kell, azt föl kell fogni, meg kell érteni, mert esetleg viszszakérdez, figyelni sokkal macerásabb ügymenet, mint beszélni. Ráadásul amikor beszélsz, általában ismételsz. Azt mondod el, amit már másnak is elmondtál, és nem is egyszer, kívülről tudod, mint a walesi bárdokat. Az emberek nem feltétlenül azért beszélnek, mert el akarnak mondani valamit, és ez egyébként nem föltétlenül helytelen dolog. Hányszor lett már abból országos baj, világpolitikai válság, amikor az egyszeri nádszál ember föltétlenül el, ki, meg akart mondani valamit. A minap költő barátommal futottam össze egy aranyos társaságban. A költőkről azt gondoljuk, megválogatják a szavaikat. Hanem ez az igazán nagyszerű poéta valami régi, úgy húsz-harminc évvel ezelőtti sérelméről kezdett beszélni, ő bizony nem válogatta meg. És amikor közbe akartam vágni, fölemelte a hangját, és nem hagyta abba. Tehát én sem vágtam közbe. Illetve később azért újra próbálkoztam. Akkor pedig, hopp, sebesebben kezdett beszélni. Amikor harmadjára akartam megszakítani, úgy háromnegyed óra múltán, döbbenten elhallgatott és csak nézett, nézett rám, szomorú, hatalmas, fekete olívabogyók lettek a szemei. Úgyhogy megint nem vágtam közbe. Végül egy óra után csak közbeszóltam, de akkor ő, egy pillanatra sem kiesve az elbeszélés ritmusából, a pezsgőző kritikushoz fordult, és máris neki folytatta a húsz évvel ezelőtti sérelmének mind tragikusabbá, komorabbá váló történetét. Mert a fodrász, a kocsmáros, a banki dolgozó ugyanígy kezd el beszélni az emberhez. Nincs eleje a mondatoknak, és nincsen vége. Mindig középről indul a lemez, és soha nem ér véget. Ezért is indultam el a minap azzal a céllal, hogy találjak egy olyan embert, aki nem akar beszélni. Sokáig jártam fel s alá a téltől sanyargatott, hócsatakos utcákon. És végül találtam egy derék embert! Ott ült a padon, kissé szórakozottan nézett a folyó irányába, a nyüzsgő, élő, de szürke túlpart felé. Megkérdeztem, hogy van, s mert nem válaszolt, boldogan elmondtam neki, hogyan érzem magam én. Megkérdeztem, mit gondol erről, arról, a télről, az életről, vagy csak úgy általában, s mivel nem válaszolt, elmondtam neki, hogy én mit gondolok erről, arról, télről, világról, az általábanról. Megkérdeztem a pénzről, Istenről, a halálról. Nem válaszolt, elmondtam neki én. Aztán nem volt már mit kérdezni. Kedves ember volt, nagyon szimpatikus. Szép szürke volt az arca. Szürke és sárga. Köszönöm, mondtam neki, hálásan köszöntem, hogy ennyire figyelmes volt, közben gúnyosan a szószátyár költőre gondoltam, és elbúcsúztam. Tettem még néhány szelíd, elégedett kört a hideg párától ázó városban, és mindenfelé csak azt láttam, hogy beszélnek, beszélnek, beszélnek az emberek. Fecsegés, locsogás az egész világ! Jó egy óra múlva értem vissza a piros háttámlás padhoz. Mentő állt ott, az emberem pedig a helyén ült. A mentőorvos éppen telefonált, a hordágy a nyirkos földön hevert. ő már nem segíthet, mondta a mentő orvos. Aztán a halottasakat kérte, egy napja ülhet itt, mondta még, visszapattintotta a telefon lapját, és rám nézett, és nem szólt, de sokáig nem akarta elvenni rólam a tekintetét. Szív Ernő A határtalan város Havonta jelentkező sorozatunkban a szegedi Somogyikönyvtár kínálatából szemezgetünk egy-egy újdonságot. Ez alkalommal a határtalan városról, Pécsről ajánlunk egy kötetet. 2010. január 10-én ünnepélyes keretek között megnyitották a Pécs 2010 - Európa Kulturális Fővárosa programévet. Az Európai Unió Tanácsa 1985-ben indította útjára az Európa Kulturális Városa kezdeményezést. 1999-ben keresztelték át a programot Európa Kulturális Fővárosa névre, a címet elsőként az írországi Cork városa viselhette. 2006 márciusában Isztambult, Essent és Pécset választották 2010-re. „Az Európa Kulturális Fővárosa kezdeményezés arra is szolgál, hogy a városok újra felfedezzék a városiasságot, a városban való élet szépségét, hogy visszaszerezzék a közösségnek a köztereket, élőbbé tegyék az utcáikat ... Pécs olyan város, amely beleépült a természetbe, a Mecsek erdőségébe; ... olyan város, amelynek központja megőrizte szerepét, s ma is találkozási helye minden társadalmi rétegnek és csoportnak..." - olvashatjuk a 2005-ben megjelent Határtalan város című könyv bevezetőjében. Aki szeretné részletesen megismerni a pécsi pályázat készítésének körülményeit, a fejlesztési csomagtervet, a kulturális események tervezését, lapozzon bele a 2005-ös projekttervezet összefoglalásába. A pécsi pályázatban kiemelt szerepet kap partnervárosként Szeged is. A kötetben érdekes összehasonlító elemzést olvashatunk a két város különbözőségéről és hasonlóságáról. A szövegek mellett hangulatos fotók gazdagítják a kötetet. Izgalmas év köszöntött be Pécs életébe a rendezvénysorozat elindításával, amelyre csaknem egymillió látogatót várnak az országból és az európai partnervárosokból. A programév hivatalos honlapján, www.pecs2010.hu, folyamatosan nyomon követhetők a legfrissebbek hírek, események, rendezvények. Mosonyi Helga, könyvtáros