Délmagyarország, 2009. december (99. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-24 / 301. szám

| AKTUÁLIS 2009. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK Hétköznapi csodák Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok - nem a nagy csodák - adják a legbensőségesebb boldogságot. Bob Hope Ünnepvárás mézeskaláccsal Amint a karácsonyi mézeskalácssütéshez készülődöm, érzem nagyanyám jelenlétét. Ott van láthatatlanul velem, bennem, a mozdulataimban, ahogy hajszálra ugyanúgy készítek ki mindent a tésztagyúráshoz, mint ő egykoron. Istenem, azok a mézesek! Aranybarna, roppanós kéreg alatt puhán elomló tészta, benne rapszodikusan váltakozó fahéj-, szegfűszeg- és ánizsbombácskák. ízorgia. De lássunk hozzá. Kis lábaskában melegszik a kandalló szélén a méz, aranya lágyan öleli a vaj szelíd sápadtságát. Közben megtöröm a fűszereket, csengve-bongva, vidáman szól gyerekkorom szeretett hangszere, a rézmozsár, és én megfürösztöm arcomat és lelkemet a fűszeres illatokban. Közben felmelegedett a méz is, illata a nyarat idézi. Liszt fehérlik, és tojások, melyek sárgájának színe, mint szeles alkonyati ég kicsiny bombája huppan alá, kis lisztfelhőt támasztva, majd langyos mézes-vajas-fűszeres keverék teríti be lágyan a kis halmot. Lassú, ismerős, simogató mozdulatokkal dolgozom össze a tésztát, és közben azon tűnődöm, mitől olyan szép ez a szombat délután? Kinn már alkonyodik, a kandallóval versenyt duruzsolnak a fotelben lustán elheverő macskák. Csend van, csak a szívem muzsikál. Aztán előkerülnek a régi mézeskalács-szaggató figurák, a bádogszív, a fenyő, a huszárcsizma, a karcsú hold. És itt a kedvencem, a mesebeli madár, amelynek hosszú farka boldog egykorvolt kislány énemet idézi. Szépen kanyarog a tészta, szabályos kerek formát ölt a nyújtófa alatt, s az öreg konyhai szerszámok meghitten simulnak a kezembe. Ott sorakoznak szépen a tepsiben, nyúlánk holdak, kackiás huszárcsizmák, szerelmesen dagadozó szívek, aztán lassan elönti a konyhát az illat. Mintegy varázsütésre a macskák is ébredeznek, drágakő szemük sejtelmesen hunyorog. Kisült az első tepsi mézes. És közben angyalszárnyakon, nesztelenül megérkezett az ünnep. Szilágyi Perjési Katalin Húsz éve, éjféltájt Szenteste napja volt. A romániai forradalom gyakorlatilag egy hete dúlt már. Feleségemmel a szegedi városi Vöröskeresztnél, ahol ő dolgozott, napok óta talpon voltunk, kora reggeltől késő estig. Csak jöttek és jöttek a külföldi és hazai kamionok, teherautók, áruszállítók, kisiparosok furgonnal, személyautóval, s pakoltuk az emberek, szervezetek adományait, a segélycsomagokat, a gyógyszert, a kenyérgyárak által küldött friss pékárut, amelyekkel azonnal indultak a határ felé. A munkát már reggel hatkor megkezdtük, és mindennap éjféltájban fejeztük be, volt, hogy a belső szobák vagy a raktár sarkában összerakott takarók halmazán szunyókáltunk egy-egy félórát, majd folytattuk a rakodást, a tárgyalást, a koordinációt és a kisemberek által folyamatosan behordott felajánlások szortírozását. Nagyon kivoltunk már, a fáradtság lassacskán maga alá gyűrt bennünket. - Szép szenteste elé nézünk- mondogattuk egymásnak, miközben fél szemmel lestük, ahogy a bukaresti eseményeket harsogta a tv minden csatornája, s mi csak dobozoltunk, dobozoltunk, mint Örkény Tóték-jában, mígnem aznapra feladtuk. Elmúlt már éjfél, amikor hazaindultunk, hullafáradtan, s az úton beszéltük meg, hogy a karácsonyfát majd hajnalban díszítjük fel, mert reggelre, karácsony első napja reggelére újra bent kellett lennünk. Furcsálltam a fényt, ahogy az ajtót kinyitottam, mi világít a szobában, talán égve hagytuk a villanyt, amikor eljöttünk? Megdöbbenve, elálló lélegzettel torpantunk meg a szoba ajtajában: odabent karácsonyfa állt, szépen feldíszítve, a gyertyák égtek, a fa előtt kis papíron a Jézuska kellemes ünnepeket kívánt nekünk. A meglepődéstől és értetlenségtől nem jutottunk szóhoz. Ki volt ez? Milyen csoda történt? Hol jött be, s mi ez egyáltalán? Csak álltunk ott összetörten, fáradtan, de olyan boldogan, mint talán még soha. Nagy sokára következtettük ki: a szomszéd baráti házaspár - akinek minden eshetőségre már régebben kulcsot adtunk - követte el ezt a boldogságos meglepetést. Istenem, bizony, éppen 20 éve ennek... Tóth György, Szeged A kismama és a kisfiú Abban az esztendőben gyönyörű szép volt az ősz, a kisbaba érkezését karácsony előttre vártuk. Az egyik ragyogó napon könnyű ruhában orvosi vizsgálatra mentem. Várakozás közben az újságot olvasgatva látom, hogy egy éppen nekünk való hízót hirdetnek eladásra ONCSA-telepen. Hol van ez a telep? - A várakozók között akadt, aki tudta, és elmagyarázta, hogy a körtöltésen kívül, a földek között néhány házból áll ez a település. Gyorsan végeztem, és megfelelő járművel egy-kettőre a városon kívül voltam. A töltésre érve láttam a távolban egy házcsoportot, és elindultam az arra vezető ösvényen. Hamarosan megtaláltam a hirdetőt, a hízó is nagyon tetszett, de ekkor már erősen hanyatlóban volt a nap. Megijedtem. Mondtam, holnap eljövünk, de igazítsanak el, hogy jutok a leghamarabb az országútra? Azt ajánlották, hogy a földeken keresztül menjek a vasúti sínek irányába. Elindultam. Közben már a köd is kezdett ereszkedni. Először tarlón mentem, majd frissen szántott, fekete, zsíros hantokon bukdácsoltam. A távolban traktor zúgott, és kutyák csaholtak. A csillagtalan égből a sötétség - mint egy óriási függöny - pillanatok alatt zuhant le. Nagy félelem fogott el: mi lesz velem itt a földeken, és mi lesz a gyerekemmel? Minden erőmet összeszedve bukdácsoltam egyik barázdából a másikba. Nem tudom meddig, de talán egy óráig is eltartott míg a sötétben eljutottam a vasúti töltésig. Az este langyos volt, de vaksötét, a ködön át a város távoli fényei sem látszottak. Nagyon féltem. Tájékozódni próbáltam, és a szellő valahonnan fütyörészést hozott. Szememet erőltetve megláttam a fiút, aki jött nagy léptekkel a sínek között, és vidáman fütyült. A fején csúcsos kalap volt, hosszú fácántollal... - Kisfiú, segíts! Hogy jutok el az országútra? - Tessék utánam jönni! Ment előttem tempósan, csak a fütyülést hallottam, és a toll billegését észleltem. Szaporán lépkedtem, és szaporán vettem a levegőt is, de nagy nyugalom szállt meg. Őrangyalom jött. hogy vigyázzon rám, és vezessen biztonságosan... jó ideje meneteltünk már: elöl a fiú fütyülve, én mögötte zihálva. Nagy sokára fényt láttam, és házak közé értünk. A ködben tisztán látszott már az országút lámpája. - Jó éjszakát! - kiáltott a fiú, és átvágott a túloldalra. - Kisfiú, várj, akarok adni neked valamit! De a csúcsos kalap a fácántollal már eltűnt a ködben. A lámpaoszlopnak támaszkodva álltam ott egy darabig. Lábam reszketett, mellem zihált. Majd elindultam a töltésen túli város halvány fényei irányába... Hazaérve szótlanul roskadtam le. Cipőm friss földdel tele, ruhám tépett, arcomról csurgott a verejték. Családom már kétségbeesve keresett: - Hol jártál? Mi történt veled? Velem csoda történt. Találkoztam az őrangyalommal. Meggondolatlanságom, könynyelműségem utáni kétségbeesésemben eljött, erőt adott, reményt, bizalmat és biztonságot. Nyugodtan néztem a jövő elé. Találkoztam az őrangyalommal... Vagy talán a születendő kisfiammal? Gimesiné dr. Dudás Irén, Szeged Karácsonyi postabontás Advent, a karácsonyi várakozás időszaka arra is jó, hogy az ember viszszagondoljon élete különleges, ha úgy tetszik, drámai pillanataira. Azokra, amelyekre maga se talál azóta sem jobb szót, mint: csoda. Pár hete arra kértük olvasóinkat, osszák meg velünk életük, környezetük emlékezetesen szép, megrendítő epizódjait. Sok-sok csodaszép levelet, e-mailt kaptunk, ezekből válogattunk most egy csokorra valót. Természetesen a többi levélről sem feledkezünk meg, a karácsonyi ünnepkörben valamennyit megjelentetjük. Etet és halál játékai A drámai pillanatok akkor igazán szépséges-fájdalmasak, ha a sors dobókockája életet vagy halált tartogat. Ezek a rendkívülinek tartott mozzanatok örökre bevésődnek, mert különlegesek, ilyenkor már csak a jószerencse csillaga, a csoda segíthet. A visszagondolt csodákból összegyűjtöttem egy piciny adventi csokrot, mert a dédelgetett epizódok egytől egyig mind szerencsések voltak. A kos ereje: egy százharminc kilós kos nekifutásból, könnyedén kidönt egy combvastagságú akácoszlopot, vagy kitöri egy féltonnás tehén nyakát. A kosütést lesből, hátulról kaptam. Egy szalmabálába csapódtam, segítségért nyüszítettem, túléltem, felálltam. Gerinctörés elleni csodához tél kell, sok pulóver, pufajka, s a domináns patás észjárása, hogy ennyi elég volt. A fakallós ló: mondhatnám istencsapásnak is, vagy ralizó versenykocsinak, kormánykerék nélkül. Ilyenkor a jószerencse csillagának már fényesen kell ragyognia. „Cica", a meglett arabs telivér, a krokodil gyorsulásával és erejével kaparintotta farka alá a gyeplőt. Gyorsulás, vágta, megdöbbenés. Leugrani is nyaktörés, a közelgő „tankcsapdába" csapódni is öngyilkosság a kocsival. Maradt a csoda. Kimászni a kocsirúdra, két marokkal kitépni a gyeplőt, aztán fékezni, fékezni... míg a feszítőzablától le nem ül a ló a meredély szélén. Két bikát egy csapásra: egy tonna súly körül a bikák időzített energiabombává válnak, jó, ha a szemed állandóan a kötelükön tartod, még jobb, ha kenderkötélből kettő feszül. Legeslegrosszabb, ha egyszerre kettő is elszabadul. Ezek után már a bikák vannak nyeregben, a szarvukkal öklelik a homokot, taposni szeretnék az egész világot. Pozdorjává ropogtatják a kerítést, valamilyen tragédia borítékolva van. A bikaviadori megoldáshoz úgy tűnt, két csodára is szükségem lesz egyszerre. Az isteni cowboymódszert láttam már, lóval, tehénnel kombinálva, de bikát lelasszózni meredeknek tűnt. Halálos játék, kétfelé figyelve, vasvillával védekezve, vastag kötelet hajigálni. Nyaki találat oszlopra tekerésre, bika hátrálása, nyelvlógatása, térdre esése... jászolhoz „fejésre". Ennyi az egész! Kétszer egymás után, kész csoda. A kocsi tengelye alatt: akkor nem vesztettem el apámat. Traktortól rettent lovunk, a gumis kocsit félig felborítva hátrahőkölt, amit ostorcsapással elleneztünk. Az észvesztő előrerántás során apám a kocsi tengelye alá bukott. Átrobogtunk rajta. Visszamenni a legszörnyűbb, apám fele a homokba nyomódott, mégis egy húzódással és egy picurka csodával megúszta. A kóma: kicsi lányom nyolc hónapos volt. Influenzajárvány és hóviharok egyformán tomboltak. A világtól elzárva, tanyán laktunk. Aznap háromszor is megjártuk a várost, csecsemőnk nehezen lélegzett, egyre betegebb lett. Délelőtt a kórházi főorvos, délután a neves gyermekgyógyász, este a klinikai ügyeletes adott téves diagnózist. Nem hittem nekik, nem hittek nekem. Éjjel kettőkor elkékült a kicsi arca. Elkezdődött a vesszőfutás. Szerencsére kocsimmal át tudtam törni a hófúvásokat, mert mindig akadt egy-egy felsikált tisztás. A klinika emeletén leállt a tüdeje, újraélesztették... a csoda átmenetileg nem működött, a lányom kómába esett. Ma diplomás fiatal, semmire sem emlékszik, talán a két tanársegéd se, aki minden alkalommal a portáig kísért hazafelé. Sári Géza, Zákányszék A könnyező angyal A vézna, sápadt fiúcska napok óta tartó láza látszólag alábbhagyott. A kisfiú kinyitotta a szemét, bágyadt mosollyal nézett az ágya lábánál virrasztó anyukájára. Anyukája éppen úgy nézett ki bő ujjú, fehér hálóingjében, mint az az angyal azon a nagy képen, amelyik a nagyiék hálószobájának falán lógott. Amikor azt meglátta, akkor jött rá életében először, hogy néha a felnőttek is rosszalkodnak, és ezért ők is büntetést kapnak. Azon a napon váratlanul nyitott be a nagyiék hálószobájába. A nagyi ott térdelt az angyalos kép előtt, azt nézte, a kezében meg fekete gyöngysort morzsolgatott az ujjával, és közben magában mormolt. Nagyon sajnálta akkor a nagyit, a nagypapára - aki meg bizonyára megbüntette - haragudott. Nem is puszilta meg a nagypapát, amikor az valahonnan előkerült. Neki is kellett egyszer már a roszszasága miatt térdepelni, de ő a sarokban térdepelt, és a kép helyett a pókot bámulta. Hirtelen nem emlékezett, miért büntették meg akkor. Azért-e, mert elvesztette a nagy csizmáját, vagy mert Almával, az óvodás barátnőjével világgá mentek? Milyen mókás volt, amikor az apja hazahozta neki a jó két számmal nagyobb csizmácskákat, és ő felpróbálta, s olyan nagyokat lépdelt benne, mint a csizmás kandúr. Mindhárman, anyával együtt olyan jót nevettek, a könnyük is kicsordult. De napok múlva apa a csizma miatt megharagudott. Biciklivel a nagyiékhoz vitte őt, és útközben valahol a nagy csizma lecsúszott a lábáról, viszont ő nem vette észre a több réteg zokni miatt. Sokára került meg újra a csizmácska. Megint szédülni kezdett. Félrefordította fejét az anyja ételt kínáló kezétől. Szólni már nem volt ereje. A hajnali derengés fénye bántotta, lecsukta a szemét. Az apja reggeli neszezésére ébredt. Ismét rázta a hideg, takaróért nyöszörgött. Apja szomorúan nézte egy darabig, aztán szó nélkül elment. • Álmában a vastag, nehéz dunyha alatt reszkető anyját nyugtatgatta, akivel a hirtelen támadt nyári dörgés-villámlás elől a takaró alá menekültek. Az újabb dörrenéstől összeránduló anyjának éppen azt mondta: - Ne félj mama, én is itt vagyok, majd én megvédelek! Ekkor váratlanul jött az a fényes, fehér örvény, amibe ő belezuhant. Zuhant, zuhant. S mielőtt kizuhant volna az örvénylő fehér lyuk végén, megállt a zuhanás, visszarántotta valami. Pontosan úgy, mint amikor régen az apja a levegőbe dobálta. Ő magasra repült, és aztán zuhant viszsza kitárt karokkal az őt váró meleg kezek közé. A doktor a takaróját húzta le róla, amikor megint felébredt. Napok óta a doktor járt ki hozzájuk, és nem ők a büdös, orvosságszagú rendelőjébe. Az orvos megint injekciót adott neki, megszokta már, alig érezte a szúrást. Még látta a fejét csóváló dokit, de azt már csak félálomban hatotta, amit az anyjának mondott: - Talán ez használ. Reménykedjünk, asszonyom! Néhány pillanat múlva jelent meg először az ágya végénél az angyal. Éppen olyan szőke és vékonyka volt, mint az anyja a fehér^c^f^i^Sq az a furcsa zuhanás a semmibe, az örvénylő fénybe. Mielőtt azonban átzuhant volna a vakító fehér fénylyukon, az angyal megsimogatta szárnyával a homlokát. Felébredt. Az anyja megpróbálta pár kanál levessel megetetni. Alig bírt nyelni. Nagyon nehezére esett a szemét nyitva tartania. Amikor ismét felébredt, iszonyú melegség öntötte el, forró volt az egész teste, mint a kályha. Nehézkesen lerúgta a takaróját, felült, bár erősen szédült. Nyöszörögve az anyját szólongatta. A sarokban, ahol máskor a fogas állt, most egy csúf, fekete kabátos, nagy, pörge kalapos ember bámult rá mereven, ijesztő, két barna gombszemével. Az ablakig vonszolta magát, és rémületében kimenekült az üres házból. A bokáig érő hó kellemesen hűsítette a lábát, míg a kapuig ért. Az utcán arrafelé tekintgetett, amerről máskor az anyja szokott érkezni. Senkit sem látott. Fázni kezdett. Előbb kicsit, aztán nagyon-nagyon. ében, visszade a bő ujjak helyén szarrw^-^ta^yáBigljriseOlwert, sírni kezdett, és az angyal szép arcáról könnyek Aztán megint ott állt az angyal az csorogtak le. Pedig neki akkor már nem fájt semmije, csak megint jött ágyánál, őt nézte, miközben patakokban folytak a könnyei. Már nem félt az örvénylő zuhanástól, sőt! Olyan könnyűnek, kellemesnek érezte a repülést, mint amikor az apja a feje fölé emelve futni kezdett vele, és ő kitárt karokkal repült felette. Csak most a fehéren izzó lyuk felé száguldott. - De jó, mindjárt átjutok, megtudom, mi van a másik oldalon, odaát! - gondolta. Amikor a doktor ismét beadta neki a ki tudja, hányadik injekciót, távolról még hallotta: - Nem, asszonyom, semmit sem tudok. Ezt is a saját felelősségemre adtam be, mint utolsó lehetőség. Bizakodjunk! Este 10 lehetett, amikor a fiúcska arca, keze-lába a duplájára dagadt. Mivel az apja dolgozott, vagy ki tudja, a bánattól hová menekült, anyja a szomszéd úrtól kért segítséget. A háború után jó pár évvel, még taxi híján gyalog rohantak be a kómában lévő gyerekkel Újszegedről a gyermekklinikára. A hídon a futástól fáradt férfi megbotlott, majdnem a folyóba ejtette a félholt gyereket. A fiúcska természetesen ebből semmit sem érzékelt. Egyszer később mintha egy orvosságszagú teremben az ismét megjelent angyalnak azt mondta volna valaki: - Az utolsó percben érkeztek meg vele... Erős gyógyszermérgezést kapott a gyerek. Ebből kimentettük, de a többi betegséggel szemben tehetetlenek vagyunk. Ne csüggedjen, asszonyom! Később ismét a saját ágyában feküdt. A síró angyal mindig viszszarántotta az utolsó pillanatban, mielőtt az örvénylő fehérségbe zuhant volna. Aztán jóval később kinyitotta a szemét. Nagyon gyöngének érezte magát, de enni kért. Evés után szétnézett, és látta, hogy a nagy szobai asztalból kinőtt egy csodálatosan feldíszített fenyőfa. Bágyadt mosollyal nézte az alatta lévő, régen áhított, igazi bőr focilabdát és egy kis zacskó selyemcukorkát. Az anyja átölelve suttogta a fülébe: - A cukorkát Alma, a kis barátnőd hozta neked, és azt üzente, ha legközelebb világgá mentek, az egészet megeheted, amit majd akkor visz neked, csak most gyógyulj meg! A kis vézna, beteges fiúcska most 110 kiló. Andlui álnéven második humoros könyvével rongálja kedves olvasóit. Szeged, www.andlui.fw.hu