Délmagyarország, 2009. szeptember (99. évfolyam, 204-229. szám)

2009-09-12 / 214. szám

71. SZEPTEMBER 16., SZERDA 5 Ötvenes évek A színművészeknek nimbuszuk volt, tehetségükért, erőfeszítéseikért néztek fel rájuk. körülrajongták őket. Erkölcsileg és anyagilag egyaránt megbecsültek voltak. RUTTKAI ÉVA ÉS LATINOVITS ZOLTÁN SZERELMENEK TÖRTENETE Szárnyverdesve, topogva, ágaskodva szeretlek Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán megismerkedésüktől fogva elválaszthatatlanok voltak. Kapcsolatuk egyszerre volt menny és pokol. A Tündérkirálynő és a Színészkirály életéről, hivatásuk nehézségeiről a művésznő lánya, Gábor Júlia mesélt. Ruttkai Éva és Gábor Miklós lánya: Gábor Júlia MÚLTIDÉZŐ SULYOK NATÁLIA KÖZÖSEN A KÁRPÁTHY ZOLTÁN CÍMŰ FŐMBEN. LATINOVITS ZOLTÁN Ruttkai Éva a Művész Színházban látta először színpadon Gábor Miklóst. Szerényen súgta édesanyjának: „Férfiban olyan, mint nőben én." Tetszett neki a fiatalember, megfordult fejében a családalapítás gondolata is. 1950-ben kötöttek házasságot, s két évvel később megszületett Gábor Júlia. Ruttkai Éva rajongott lányáért, de pályáját sem hanyagolta el. A hetedik hónapban még játszott. „Inkább színész voltam, mint anya" - nyilatkozta egy alkalommal. - Pedagógiai szempontból talán nem felelt meg a tökéletes anyaszerepnek. Elkényeztetett, makulátlannak látott, úgy gondolta, mindent jól csinálok. Viszonylag kevés időt töltöttünk együtt hivatása miatt, akkor azonban csak rám összpontosított. Meglehet, mindez külső szemlélőként negatív, de csodálatos gyermekkorom volt egy odaadó anyával. Amikor szükségem volt rá, mellettem alít, s nem maradt bennem csekély hiányérzet sem. A színésznek, a színház a legfontosabb. Tévednek azok a szülők, akik azt hiszik, hogy sikertelen életükért egy gyermek kárpótolhatja őket. Aki teljes életet él, eredményes és boldog, a gyermekének is többet tud adni. vélekedett Gábor Júlia. Sikerekben pedig nem volt hiány. Hevesi Sándor rendező megjósolta: „Kislány, ha nem bízod el magad, belőled nagyon jó színésznő lesz." S így is lett. Megélni a fényes karriert azonban sokkal több, mint a csillogás, melyet a közönség lát. Gábor Júlia szemtanúja volt mindennek. - Gyakran kérdezik, hogy miért nem léptem anyám nyomdokába. A tehetség megadatik vagy nem, ám szükség van más készségekre is. Kitartóan kell küzdeni, kiállni a kudarcot, elviselni a bizonytalanságot. Mikor lemegy a függöny, akkor igazán egyedül marad a színész. Ezt a pillanatot nehezebb feldolgozni, mint a felkészüléssel járó kemény munkát. Gyötrelmes út vezet az átütő sikerekig - mondta a művésznő lánya. Huszárik Zoltán szörnyülködött, amiért „a csillagokat befogják közvilágításra". Ruttkai Éva jól tudta: a csillagoknak az a dolguk, hogy messzire világítsanak, s nem a ragyogás. Ez az irányelv megfigyelhető volt életében. SZENVEDÉLYESEN EGYMÁSBA SZERETTEK Ruttkai Éva 1960-ban ment Miskolcra vendégszerepelni az „Ilyen nagy szerelem" című darabba. Ekkor találkozott Latinovits Zoltánnal. A színésznőt megbénította partnere. „Mikor ránéztem, a saját szemem nézett vissza" - emlékezett a díva. Tartott Latinovitstól, nem tudták folytatni a próbát. Mint később kiderült, Latinovits Zoltán is félt a Ruttkai Évával való találkozástól. Portréját az éjjeliszejcrényére helyezte, hogy szokja megjelenését. Latinovits Zoltán és Ruttkai Eva a Rómeó és Júlia vígszínházi előadásán, 1963. Szenvedélyesen egymásba szerettek. - Tizenegy éves voltam, mikor anyám bejelentette, hogy szerelmes, és elköltözik. A szüleim békésen váltak el, nem emlékszem konfliktusra vagy haragra. Anyám ezután is sokat foglalkozott velem, mindennap jött hozzám. Zoltánnal a Vígszínházban találkoztam először. Hihetetlenül kedves, ugyanakkor nagyon nehéz természet volt. Egyszerre csodáltam, s tartottam szélsőségességétől, mert a végletek embere volt. Bár nem volt napi kapcsolatunk, kedveltem, s örültem, hogy anyám ilyen ember mellett találta meg a boldogságot. Pályájukon segítették, építették, óvták egymást. Természetesen volt köztük rivalizálás is, ez normális a színészpárok életében. Voltak közös örömök, törekvések, és persze megvolt egyéni pályájuk is. Nagyra tartották a másikat szakmailag. Magánéletük azonban menny és pokol volt egyszerre. Édesanyám így emlékezett vissza: „Téptűk egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki f nem tudta úgy szeretni, mint ő..." Csakúgy, mint Zoltán, anyám is hirtelen ember t I volt, lobbanékony, heves ter- \J mészetű. Ha egy cipő nem volt a helyén, úgy érezte, nem tud fellépni, s mondhatni kikelt magádból. Amikor minden apró ság rendben volt, egyszerre megnyugodott. Mikor együtt dolgoztak, repültek, terveztek, álmodoztak. Máskor viszont marták egymást. Lehetett tudni, hányadán álltak. Lakásuk ablakpárkányán egy festőállvány formájú képkeret állt közös fotójukkal. Ha nyitva volt, a vendégek tudták, hogy minden rendben van, ám amikor csukva találták, mindenki gyorsan igyekezett távozni. Nem beszéltek konfliktusaikról, a képkeret jelzésértékű volt. Felért daccal, búval, bocsánatkéréssel, megbocsátással. Latinovits Zoltán bevallotta: minden szerepét, sikerét és díját odaadná két gyermekért. Közös utód azonban nem született. Gábor Júlia elmondta: édesanyja leszögezte, nem szeretne több gyereket. LÉNYE NEM ÉLTE TÚL ZOLTÁN HALÁLÁT Latinovits Zoltán 1976-ban, Balatonszemesen halt meg. Késő délutáni sétáján az érkező személyvonat kerekei gázolták halálra. - Anyám nem tudta hinni, elfogadni, hogy Zoltán öngyilkos lett. Úgy tudjuk, nyugtatók hatása alatt állt, s ahogy gyermekkorában gyakran tette, fel akart ugrani a vagonra, hogy azzal menjen az állomásig. Ezúttal azonban elvétette. Bizonyított, hogy a negyedik és ötödik kocsi között próbálkozott. Aki véget akar vetni életének, általában a vonat elé ugrik. Cserhalmi Györgynek aznap írt leveléből bizakodó ember szavai sugároznak. Szervezte mindennapos dolgait, telefonált fellépéseivel kapcsolatban, ügyintézett. Amit eddig kiderítettünk, mindaz azt bizonyítja, hogy baleset történt. Kizártnak tartjuk, hogy öngyilkos lett. Anyám bár tíz évvel túlélte őt - távozásába belehalt. Azelőtt tele volt életörömmel, mindenben a jót kereste. Azután is pozitív gondolkodású maradt, de igazi lénye nem élte túl Zoltán halálát. Miután kedvese elhunyt, anyám egy róla készült fotót helyezett az ágya mellé kis képkeretbe. Minden reggel először arra pillantott. Egyszer döbbenten vettük észre, hogy a kép eltűnt, ami meglepő, hiszen csak közeli ismerőseink jártak a lakásban. Valaki ellopta, pedig kérhetett volna, hiszen egy doboz volt tele Zoltán dedikált fényképeivel. Anyám azt mondta, hogy aki elvette, úgy érezheti, különleges dolgot szerzett, mert azt a fotót ő nézegette mindennap. A képek tárolójáért nyúltam, hogy pótoljuk a portrét, ám anyám nem akart másikat kirakni. Higgye a tolvaj, hogy pótolhatatlan dolgot tudhat magáénak - mondta. Attól a naptól kezdve az üres keretre tekintett reggelente, majd felment az emeletre Zoltán íróasztalához, ahová személyes tárgyait gyűjtötte össze. Volt, hogy csak néhány percet, de akár fél napot is ült ott. Ekkor gyertyát gyújtott, s az elhasznált gyufaszálakat Zoltán egyik poharába tette. Azt soha többé 11 | nem ürítette, ahogy emlékei » tárházát sem idézte fel a / múltat Gábor Júlia. Merre csavaroghatsz, drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík... ...Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk... ...Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kelles sük magunk egymásnak... ...Fáj a hiányod. Úgy hiszem, számyverdesve, topogva, ágaskodva szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod. Ha van még idő. a Zoltán RUTTKAI ÉVA