Délmagyarország, 2009. február (99. évfolyam, 27-50. szám)

2009-02-14 / 38. szám

Szombat, 2009. február 14. Szieszta 111 Lelééknél a lövésmód ugyanolyan, a Szélpál családban pedig mindeki kötődik a zenéhez NEM ESETT MESSZE A LABDA A Lele, labda, Lele. Ambrus örül annak, hogy Ákos végül nem a focilabdát választotta FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Egyikük ugyanolyan „szűken" lő, másikuk hasonlóan jár, mint apja, s ugyanúgy a zenében érvényesül - a szegedi Lele Ákos és Szélpál Szilveszter nem félt az összehasonlítástól, s ugyanazt a pályát választotta, mint édesapja. - Rendszeresen emlegetik apát, ha látnak a pályán, összehasonlítani nem lehet a játékunkat, hiszen ő balkezes. De állítólag mindketten ugyanolyan „szűken" lövünk! Azt szokták mondani: neki nagyobb akarata volt, én viszont technikásabb vagyok. Ha cikizzük egymást, ez az érvem: ezt te nem tudtad volna megcsinálni, apa! A hozzáállása miatt viszont le a kalappal előtte, ezért ő a példaképem - mesél Lele Ákos, a Pick Szeged - jelenleg a Tatabányában szereplő - 21 éves, korosztályos válogatott kézilabdázója. Nem esett messze a labda a fájától: édesapja, Lele Ambrus a Pick Szeged csapatának ügyvezető igazgatója, egykori háromszoros magyarkupa-győztes, 127-szeres magyar válogatott kézilabdázó, Európa gólkirálya. Apja a legnagyobb kritikusa - Kiskoromban fociőrült voltam, engem nem érdekelt a kézilabda, de apáék mindig mondták, próbáljam ki. A Madách Imre Altalános Iskola sporttagozatára jártam, ahol kötelező volt kézilabdázni. Egyre több sikert értem el a tornákon, a legtechnikásabb játékosnak választottak. Éreztem: nagyobb a jövője Szegeden ennek a sportágnak - mondja a kezdeti „megingásról" Ákos. - Volt egy kis rábeszélés - vallja be az édesapa, ám kiemeli: „amikor focizott, ugyanúgy buzdítottuk". Nem óvta a kézilabdától, mint sok szülő, aki azt akarja, gyermeke véletlen se válassza ugyanazt, mint apja vagy anyja. - Imádok focizni, de érzem, jól döntöttem. Most általában ugyanazon a poszton, balátlövöként játszhatok, ahol apa - informál Akos, akinek éppen édesapja a legnagyobb kritikusa. - Nekem mindig egy kicsit magasabbak az elvárásaim, de ezek is arra sarkallják: minél jobb legyen. Akos nagyon jól lát a pályán, sok lövésmódot aNHMMMNNMMUMMMHNMHNMnNNMMMMMW^ ismer. Amiben viszont fejlődnie kell: védekezés, labda nélküli elindulások. A szakemberek kezdettől fogva azt mondták, óriási tehetség. Persze vannak olyan hangok: csak azért került a csapatba, mert az apja az ügyvezető igazgató, ezt bosszantó hallani - ismeri be Lele Ambrus, aki szerint nehéz dolga van a fiataloknak a Pick Szegednél, hiszen mindig győzelemre kell játszani, nagyok az elvárások. De reméli: fia nyártól ismét Szegeden kézilabdázik. Ebédnél is kézilabdáznak - Még nem mutattam meg, mit tudok. De benőtt a fejem lágya, csak rajtam múlik, kapok-e lehetőséget bizonyítani a Szegedben. Ez az első számú álmom. A másik, hogy apához hasonlóan külföldön is kipróbálhassam magam, a német vagy a spanyol bajnokságban - mondja Ákos. Édesapja - aki a Graz együttesével háromszor nyert osztrák bajnokságot, kétszer gólkirályi címet -, örülne, ha „hasonló karriert futna be". A „szakmára" hétvégente, a családi ebédeknél is mindig jut idő: azonnal a kézilabdára terelődik a szó. - Sosem adunk egymásnak igazat, gyorsan össze is veszünk, de mindig megpróbálom megfogadni a tanácsát - meséli Ákos, akiről édesapja úgy tartja: főként édesanyja személyiségjegyeit örökölte, például ami az érzékenységet illeti. „Olyat akarok, mint apa" - Rengetegen ismerik Szegeden az édesapámat, tudják, kinek a fia vagyok. Ez édes teher, megfelelési kényszer: nem szeretném, hogy az, amit teszek, ne üsse meg az elvárt szintet mondja az összehasonlításról Szélpál Szilveszter. A 24 éves fiatalember a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának magánének szakos, elsőéves hallgatója. Családjában központi szerepet kap a zene: édesapja, Szélpál Szilveszter a Király-König Péter Zeneiskola igazgatója, korábban évekig a szegedi színház zenekarának oboistája volt. Mindenki tanul zenét a családban, karácsonykor jut idő némi közös muzsikálásra is. Pláne, hogy a másik gyermek, Szélpál Krisztina maradt a hangszernél: édesapja után ő is az oboát választotta. - Sokszor elhozta feleségem a színházba a lányomat. Akkor kezdte mondogatni: olyat akarok, mint apa. Tudtam a pálya nehézségeit, nem forszíroztam, hogy azt válassza - mesél kezdeti aggodalmairól az édesapa. Krisztina nem döntött rosszul: 1997 óta a Magyar Állami Operaház Zenekarának első oboistája. Az ausztriai Leoben fesztiválján közösen is muzsikáltak. Három oboista egy csárdában? Három oboista viszont már nem férne meg egy csárdában: ifjabb Szélpál Szilveszter ezért inkább a zongorát és a gitárt választotta. Végül az éneklés mellett kötött ki, a fiatal bariton jelenleg Temesi Mária operaénekesnő irányításával tanul, januárban részt vett a veronai nemzetközi énekversenyen, korábban színpadra léphetett Alföldi Róbert Faustjában vagy az Otellóban, Jósé Cura mellett. Édesapja - aki egyébként basszus arról álmodik: „Kriszti és Sziszó" egyszer közösen lépnek fel az operaházban. S hogy milyen géneket kapott ehhez az ifjabb Szélpál Szilveszter? - A szüleim muzikalitása remélem, öröklődött. Gesztusaimban apu vagyok, nagy a hasonlóság a személyiségünkben is: mindketten megfontoltak vagyunk - vallja, hozzátéve: apja járását is örökölte. Édesanyja így jó messziről is kiszúrja fiát a szegedi szabadtéri kórusában. • Édes teher a szélpálság, állítja az ifjabb Szilveszter FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Mit kellene tenni? Az bizony sohasem helyes, ha egy szerkesztőség kibeszéli az olvasóival a saját belügyeit: ízlik-e kollégáknak a benti babkávé híg leve, elégedettek-e a büfé krokodilszendvicsével, van-e a redakcióban elég toalettpapír, vagy ki mit szól a főszerkesztő-helyettes új barátnőjéhez, aki tavaly még a helyi operabarátok körének aligazgatójával járt a helyi szaunába, és nem csak szaunázni. Az olvasót az ilyesmi nem érdekli. Akárhogyan is van, most mégis az olvasó orrára kell kötni, az olvasó tudomására kell hozni, hogy ki-' csit idegesek a munkatársak. Idegesek vagyunk. Kérem, nem csak a világválság, a fizetések mértéke, a robbantásos fenyegetőzések miatt vagyunk idegesek. Voltaképpen az olvasó miatt vagyunk idegesek. Hogy is mondjuk nyugodtan és szépen, generálisan egy kicsit mindenki ideges, egy kicsit mindenik munkatársunk szívja a fogát, még a gyakornok kislány is sápadtabb a szokásosnál, pedig ő a múlt héten még játékból összekoccantotta a főszerkesztőnk bokáját, aki a sportosokhoz igyekezett éppen - túl hangos volt a gólöröm. A kollégák azért idegesek, mert napok óta záporoznak a kérdések. Ez persze nem új fejlemény. Olvasói kérdések mindig is voltak, lesznek is. Aki ezt nem tudja, ne legyen hírlapíró! Csakhogy a kérdések mostanság nem úgy kopogtatnak a redakció szögesdrótkerítésén, mint általában, ugyanis általában a kérdések általában jönnek, vagyis kiszámítható, nyugodt hullámokban érkeznek a szerkesztőség virtuális és valóságos postaládájához, van-e Isten, hány óra, miért hagyott el a Géza, hol van a szemüvegem, meddig él még a szomszédom, ésatöbbi. Egy becsületes, az olvasókkal valamicskét is törődő szerkesztőség az ilyen kérdésekre, ha nem is azon minutában, de egy-két hurkatöltés után becsületes választ ad, Isten léte kétséges, Géza Honoluluban bujkál Kovácsnéval, a szemüveget pedig ellopta az anyós elvtárs, de nem szabad leszidni, mert csak piromániás, és az betegség. Most más természetű kérdések érkeznek és tolakodnak a szerkesztőségi postaláda körül. Úgy foglalhatnánk össze, hogy a nagyra becsült, szeretett, igazán fontosnak gondolt olvasóink f

Most más természetű kérdések érkeznek és tolakodnak a szerkesztőségi postaláda körül. többnyire azt kérdezik, hogy mit kellene tenni. Mi természetesen erre azt mondjuk, hogy AZT kellene tenni! AZT?! Na és ezt komolyan gondoljuk?! Hogyne, hogyne a legkomolyabban gondoljuk! Igen, igen, tegye csak minden olvasó AZT! De tényleg? Tényleg. És itt jön a probléma. Mert senki sem vitatja, hogy AZT kellene tenni. Mi sem vitatjuk. A túrót, dehogyisnem vitatja! Sajnos akad olyan szerkesztőségi vélemény, és itt most nem bocsáthatjuk közre, hogy melyik rovat melyik munkatársa képviseli, hogy nem kellene AZT tenni, tenni, véghez vinni, abszolválni. De ez a száraz és kelletlen kolléga nagyon egyedül van a véleményével, rá nem érdemes hallgatni. A problémakör azért kezdett terebélyesedni, mert az olvasók - te, ön, önök - nem elégedtek meg az egyértelmű válasszal, hanem bizonyos, bár joggal el nem hanyagolható körülményeket kezdtek firtatni. Mert jól van, mondják az olvasók, ha AZT kellene is tenni, de hogyan, miként, mi módon? Jogos a felvetés, még ha felesleges is. Tanítja a csecsszopót valaki levegőt venni?! Mert, kedves olvasók, lehet, még mindig lehet gyorsan csinálni. Mint a villám. Hipp és hopp, már meg is tetszettek csinálni! Kész, pihi. De aki lassan, lépésről lépésre akar haladni, annak is van igazsága! Megfontoltan is lehet AZT csinálni, nagyon lassan, olyan lassan, hogy szinte nem is csinálja az ember, közben mégis kész lesz, kész lesz minden. Vagy úgy is lehet, hogy hol gyorsan, hol meg nagyon lassan csináljuk. Kérdés továbbá, hogy hol kell, vagy inkább hol kellene AZT csinálni. Van olyan munkatársunk, lelke rajta, aki azt mondja, bárhol. Rét, februári templomkert, konyhakő, helikopter vagy a Mazda hátsó ülése, mindegy. A sportrovatból egy volt labdarúgó kollégánk azt mondja, hogy nem lehet AZT bárhol csinálni, csak a tizenhatoson belüli territóriumon. Elfogult bizonyára. Mert lehet, kint és bent, fent és lent, oldalt, sőt alant is csinálni, hozzáállás kérdése az egész. Aztán van olyan kérdés, mondhatni kérdéskör, ami azt firtatja rendületlenül, hogy miért kellene AZT csinálni. Rendben, tisztelet az olvasónak, de komolyan van ez gondolva?! Tetszik tudni jobbat ANNÁL?! Mást?! Szebbet?! Komolyabbat?! Előremutatóbbat?! Haladóbbat?! Az természetesen egyértelmű, hogy nem azért kell csinálni, mert kell csinálni. Tulajdonképpen nem is kell csinálni. Hanem azonban! Azért kell csinálni mégis, mert szabad. Mert lehet. Mert igen erős igény van rá. Mert jó. Mert javít. Mert kiigazít. Mert közelebb hoz. Mert eltolja a rosszat. Mert emlékeztet. Mert felejtet. Mert nyugtat. Egy másik olvasói kérdéskör a mikor szavát csűri és csavargatja. Azt tetszenek kérdezni, de tényleg, hogy mikor?! Nevetséges, de tényleg. Hát mindig! Egy szerkesztőség munkatársainak biztosan nem, de egy olvasónak mindig jogában van a bármikor! Végigmotorozik a pirkadat az utcán, akkor. Dübörög az alkony szemeteskukája, akkor. Haragszóban! Kampánycsendben! Temetés után! Adófizetés előtt! Talán kevesebbszer, de azért megkérdik azt is az olvasók, hogy hányszor. Nos, csak azt tudjuk tanácsolni, hogy amikor a dolognak eljött az ideje, szóval amikor lehet is és kell is, továbbá jó is lenne egyszer mindenképpen! Aztán a továbbiakban az elvárások szerint. Újra is lehet, például. Vagy ha úgy alakul, háromszor is lehet. Négyszer. Ötször, öt és félszer. Van olyan olvasó, most már tudjuk a levelekből és a kérdésekből, aki nem is tudja abbahagyni, nem akarja, neki így jó. Bekapcsolta a végtelent. Nincs vita. Tegye annyiszor, végtelenül, megszámlálhatatlanul, folyamatosan, örökké, amíg csak él. Hajrá és vigyázat. Mert bárhogy, bármikor és bárhol, vigyázni kell. A vigyázás bizony nem maradhat el! És még annyit leszögezhetünk, hogy mi igazán a pártján vagyunk az olvasóknak, hogy szerkesztőségünk minden tagja szurkol nekik!