Délmagyarország, 2009. január (99. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-31 / 26. szám

121 Szieszta Szombat, 2009. januári!. Mi marad a szabadkai színház épületéből? TEÁTRI M A JADRAN MOZIBAN JÓTÉKONYKODÁS ÉS DIVAT: Másfél évvel ezelőtt kezdték bontani a szabadkai színház több mint 150 éves épületét. Akkoriban a vajdasági magyarság kulturális örökségének rombolásáról beszéltek. Budapesti újságírók írtak vitriolos cikkeket a „példátlan gaztettről". Mára lecsillapodtak a kedélyek, véget ért a bontás, folyik az építkezés, de mi marad Szabadka egyik legpatinásabb épületéből? Aki valaha járt Szabadkán - nem a bolhapiacon, hanem a város központjában -, az tudja, hogy a főtér fölé magasodó korinthoszi oszlopsor és timpanon, vagyis az ottani színház épülete nélkül nehéz elképzelni Szabadka belvárosát. Segítőkész és elegáns - a huszadik századi nő ikonja: Diana walesi hercegnő. A Diana celebration elnevezésű, a tragikusan elhunyt walesi hercegnő életútját bemutató kiállítás mától Európában először a budapesti Károlyi-Csekonics Palotában. ib oiq nak barátságát, közöttük Sir EltonJ John - a világsztár egy dallal búcsúzott Dianától a hercegnő temetésén. Talán nem véletlen, hogy egy, a Diana életét feldolgozó musical kapcsán Elton John neve is szóba került. A darabot a West Enden állítanák színpadra, és az is kiszivárgott, hogy az a Stephen Daldry rendezné, aki az Oroszlánkirály és az Aida rendezőjeként már nagy sikert aratott. A New York Post színikritikusa, Michael Riedel a darabról azt irta: „Az ötlet határozottan izgalmas, és nyilvánvaló, hogy egy Dianáról szóló darabot hatalmas médiaérdeklődés kísérne. Diana története igazi dráma, rengetegen lennének kíváncsiak rá nemcsak Londonban, hanem New Yorkban is". Walesi hercegnőként Diana fáradhatatlan volt a jószolgálati munkában. Hírnevét és gazdagságát arra használta, hogy jó ügyek mellé álljon. Nem félt a szokásokat sem megtörni: az egész világot bejárta az a felvétel, amikor 1987-ben a hírességek közül elsőként fogott kezet egy AIDS-es beteggel egy nyilvános rendezvényen. Diana nem követte, diktálta a divatot. Eleganciája révén számos divatújságban szerepeltek a fotói. Remek ízléssel, visszafogottan öltözködött. Walesi hercegnőként igen gazdag ruhatára volt, a királyi család eseményein éppúgy illő öltözetben kellett megjelennie, mint egy államfő fogadásán vagy egy jótékonysági rendezvényen. Sosem volt slampos: akkor is csinos volt, amikor vitorlázott, és akkor is, amikor egy stadion nézőterén ült. Mindegy, mit viselt: csodálatosan nézett ki. A hercegnő megértette, hogy emberek milliói követik a divatot, amelyet megtestesített, és azt is megértette, hogy ezzel ízlést diktál. Ezt pedig felelősséggel vette tudomásul. És mi volt Diana titka? A jól szabott ruhák gondosan kiválasztott alapanyaga, az egymással harmonizáló kiegészítők: táskák, ékszerek és cipők. Ezért nem csoda, hogy Diana hercegnő testesítette meg emberek milliói szemében a 20. század végének divatikonját. Számos híresség tudhatta magáéHAT KEDVENC. Diana hercegnő számos szervezetet támogatott hatot különösen nagy odaadással, így a Centrepointot, amely fiatalokkal és hajléktalanokkal foglalkozott; a harmadik világ országainak leprás betegeivel törődő Leprosy Missiont; a Nemzetközi AIDS-alapítványt; a Great Ormond Street-i gyermekkórházat és a Royal Marsden Hospitált - melyekben rákos gyerekeket és felnőtteket kezelnek. De az Angol Nemzeti Balett társulatát is támogatta - a balettet ugyanis szenvedélyesen szerette. Együtt érzett a kirekesztettekkel - Diana 1997 júniusában egy észak-londoni hindu templomnál Fotó: MTIJEPA/Gerry Penny Városképi jelentőségű Ez, a városképet több mint másfél évszázada uraló épület eredetileg nem színháznak készült. Amikor 1854 decemberében átadták, a Szálloda Pest városához nevet viselte, mert hotelként működött. Először 1904-ben építették át, aztán 1915-ben szinte porig égett, csak a város főterére néző külső fal maradt meg, de 1924-ben is tűz ütött ki az épületben, később pedig számtalanszor átalakították. Szabadka központjának jellegzetességét, a színházat újraépítik fotó: schmidt andrea szintre. Ezért is nyilvánították életveszélyessé - mondja Mezei Zoltán. A szabadkai magyar társulat vezetőjével rövid séta után a felállványozott, zöld hálóval eltakart színházépület előtt állunk meg beszélgetni. Amíg a régi A Szomorú vasárnaptól az Equusig A legjobb zenés szórakoztató előadásnak járó dijat a Szabadkai Népszínház Szomorú vasárnap című produkciója kapta. A Magyar Színházi Kritikusok Céhe ítéletének jogosságáról februárban 19-én és 26-án győződhet meg a nagyérdemű. A hónap bemutatója (21-én): az Adieu Bandi - Ady Endre és Brüll Adél (Léda) szerelméről. De Peter Shaffer világhírű, Tony-dijas drámája, az Equus (februárban 13-án, 14-én és 25-én) igazi ínyencfalat. További információk: www.szabadkaiszinhaz.com Műemlékké talán csak a századokon át álló oszlopai tették, bár a színház mozgalmas történelme révén is rászolgált volna a címre. Blaha Lujza is játszott még pályája elején a házban, de járt ide Csáth Géza és Kosztolányi Dezső is mindketten Szabadka híres szülöttei. Végül műemlékké 1986-ban vált a Szabadkai Népszínház épülete, amely azonban ezen a gesztuson túl szinte semmi törődést nem kapott. Mire kiköltözött a színházból a magyar és a szerb társulat, a ház már életveszélyessé vált. A rekonstrukció 23 millió euróba kerül. Am még mindig sok a bizonytalanság. - Voltak olyan részei az épületnek, ahová tilos volt belépni, mert az ember könnyen beszakadhatott az alsó épület felújítása tart, a magyar és a szerb társulat is az átalakított Jadran moziban dolgozik. Magyar és szerb társulat - Nagyon furcsa érzés volt, amikor bontani kezdtek. Az épület az emberhez akarva-akaratlanul is hozzánő. Viszont hosszú évek munkája során abba is bele lehet keseredni, hogy beszakad a plafon, megreped a lépcső, itt folyik, arra ne menj, mert ott beszakadsz, ez borzasztóan néz ki... A nagyszínpad alatt tizenéve állt a víz a pincében, a felette lévő termet a nyolcvanas évek végétől nem is használták. A nyolcvanas évek közepén helyeztek ide felülről egy színházigazgatót, aki teljesen tönkretette, sorsára hagyta az épületet. Akkor még talán meg lehetett volna menteni a régi formájában, de mára teljesen tönkrement - ingatja fejét lemondóan Mezei Zoltán. Régi és új összhangja - Nem azt mondom, hogy ami maradt belőle, kötelezően porig kell rombolni, de én részben örülök az új tervnek. Örülök, hogy úgy építik az új színházat, hogy végre lesz két hasonló adottságokkal rendelkező terem. Most nem tudunk annyit játszani, amennyi előadásra szükség lenne. Egy színpadunk van, és ezt feleznünk kell a szerb társulattal, így szinte akadályozzuk egymás munkáját. A készülő színházban két terem lesz, párhuzamosan működhetünk majd, nem zavarva egymást - sorolja a beruházás jó oldalát Mezei Zoltán. - A külsejének a lerombolásával azonban nem tudok egyetérteni és az új métereivel sem - teszi hozzá. Azt hiszem, 360 férőhelyesek lesznek a termek, ami túl nagy a szabadkaiak színházba járási szokásait figyelembe véve. Kívül a hat oszlopot meghagyják, és az épület jobb és bal oldalán 20-30 méternyi téglafalat is, úgy tűnik, de úgy tudom, még nincs eldöntve, milyen lesz az új homlokzat. Mindenképpen bele kellene illeszteni a városképbe, és megtartani azt a hangulatot, azt a miüőt, amit a régi épület képviselt itt - Szabadka főterén. DARVAS! LASZ10 A címfüzet panasza Előrebocsátom, ki nem állhatom a panaszkodókat. Mit össze nem sírdogáltak a töltőtollak, a golyóstollak, a ceruzák, a hagyományos fényképalbumok! Még tíz éve is milyen kitüntetett szerepük volt az ember életében, most pedig nyüszítenek a spájzban, kamrában, padláson! Úgy dobták ki őket, mint az ólomkatonát abban a szomorú mesében. Milyen ellenszenvesen vádaskodnak a vonalas telefonok a mobiltelefonokra! Vagy szegény, szegény hanglemezjátszók! Ok sokáig kitartottak. Aztán egyszer csak jött a magnó, a szalagos, aztán kazettás, de mos már ők is múzeumban hortyognak. A videók azt hitték, ők majd megmutatják. Hát mit mutattak meg?! Kitúrták őket a CD meg a DVD lemezek, de nekik sem jósolok sok jövőt. Mondom, ki nem állhatom a panaszkodókat, a radír dühöngését, a ceruzahegyezők rozsdás mélabúját, a magányos vonalzók éjszakai jajkiáltásait. Hanem azért elmondanám, mi van velem. Elmondom, nem panaszképpen, csak a miheztartás végett. Belőlünk, címfüzetekből, nem szokott sok lenni. Lassan öregszünk, de aztán sokáig lehetünk öregek, tulajdonképpen akkor vagyunk igazán szépek. Egy fiatal címfüzet mit sem tud. Illetve tud néhány nevet, utcát, telefonszámot, de ez mire elég?! Nem, bizony ennyi adat aligha elég a nélkülözhetetlenség varázsához. A címfüzetnek öregedni, használódni, gyűrődni, koszolódni, rojtosodni kell, akkor lesz szép és nélkülözhetetlen. Én is azt gondoltam, és talán jogosan gondoltam, hogy mennél öregebb leszek, annál nagyobb szükség lesz rám. Olyan leszek, mint valamiféle agg tanácsadó, aki minden tróntermi tanácskozáskor a király mögött áll, és a félhomályból a legfontosabb birodalmi bölcsességeket súgja az uralkodó fülébe. Megöregedtem, és lám, minden másként történt. Nem számoltam a világgal, nem számoltam a változások gyorsaságával, kíméletlenségével és részvétlenségével. Megöregedtem, és nemhogy tanácsokat nem adok, de már szükség sincsen rám. De mondom, nem panaszkodom. Jól emlékszem az elődeimre. A ködös, huszonöt évvel ezelőtti ősidőkben egy matt, keményfedeles füzet gondolta azt, hogy majd a haláláig kíséri a gazdámat. A füzet fekete fedelére királylány volt rajzolva. A gazda szerette ezt a füzetet, feljegyzett benne mindent, még az olvasmányait, egy-egy fontosabbnak vélt gondolatát is. Aztán a füzet egy szép napon betelt. Hiába volt szép, ha kicsi volt. S mert betelt, jött egy új címfüzet, nagyobb, bátrabb és okosabb. Tudta a névnapokat is! Évekig használta a gazdám, és nagyon szerette öt. S mivel nagy volt, nem tudott betelni, egy kisregényt is megevett volna. Elveszni viszont tudott. Amikor egy nap a gazdám rádöbbent, hogy nincs meg ez a címfüzet, mélységesen elkeseredett, s hosszú heteknek kellett eltelnie, hogy a kedélye rendbe jöjjön. A címfüzet, melyet elnyelhetett egy szerkesztőség pokla, egy kávéház mennyországa, egy kocsma vagy egy könyvtár bibliofil háborúja, rengeteg nevet, telefonszámot és utcanevet vitt magával. Ezek akkor, tizenegynéhány éve pótolhatatlan adatoknak tűntek. A gazdám, aki azt hiszem, író, kisebb válságon esett át. Kapcsolatokat vesztett el. Időt vesztett el. Ha fel akart hívni valakit, hosszas utánjárás után tudta megtenni. Igen, akkoriban a címfüzetek még a virágkorukat élték. Én zöld vagyok, félkemény borítós, és egy nagyobb férfitenyérbe férek csak el. Úgy tizenöt évesnek saccolom magam. Sarkaim megkoptak, bizonyos lapjaim kijárnak, vagy egészen beteltek, bizonyos lapjaim salátalevélre emlékeztetnek, egyszóval szép vagyok. És nemcsak telefonszámok, nevek és utcák adatait őrzöm, de az én lapjaimra írtak tárcarészietet, regénymondatot, banki számlaszámot vagy kósza, még felhasználandó ötletet, egy kisfiú pedig, azt hiszem, a gazdám gyermeke, pajzánságokat is írt belém egy csintalan pillanatban. Én, kérem, már halott kollégák adatait is őrzöm. Telefonszám, cím, „hívd fel", virít ott pirossal, pedig már szegény nem is él. Tíz évig jómódban éltem. Szerettem a gazdám kezét, az ujjait, ahogy pergette, forgatta a lapjaimat. Szinte szerelmes voltam, amikor belém írt. Általában a zakója belső zsebében hordott, a szíve felett. Milyen jókat beszélgettem az igazolványával, a vonatjegyekkel vagy a kéziratokkal. Megtanultam, kitől fél, s amikor találkozik egy növel vagy férfival, mikor ver szaporábban a szíve. Egy másik embernél zihált. Annál a nőnél sóhajtozott. Tudtam, kibe szerelmes titokban, jól tudtam. Ismertem a gazdám egyéb vonzódásait is, tudtam, melyik telefonszámot csilingelteti szívesen. Melyiket tárcsázza csak kényszerből. Tudtam, mennyire szereti az M betűs oldalt, arrafelé sok kedves embere van. Tudtam, van egy ismerőse, akit soha nem írt belém, mégis mindig rajtam keresi. És mert nem találja, dühös, igaztalan vádakat vág a fejemhez, fenyeget. Rálátásom volt bizonyos trükkjeire. Ha olyan ismerőssel találkozott, akinek elfelejtette a nevét, a kezébe nyomott engem, majd harsányan arra kérte, írja csak belém a címét ő! S ha kiderült, hogy már bennem volt a név, csak nevetett, milyen feledékeny, milyen szórakozott ember is ő. Néha nem akart tőlem semmit, csak tartogatott az izzadó tenyerében, simogatott. Ilyenkor azt hiszem, nagyon félt. Nézett engem, és láttam, hogy az egész világot jelentem neki, mert bennem kicsi, árnyas utcák emlékeire, sétákra, sugárúti száguldozásokra, nőkre, férfiakra, könyvekre láthat. Éreztem, arra gondol, eljön a nap, hogy mindezt elveszti. S már falfehér volt, már vacogott a rémülettől, s a borítóm húsában mély vágást hagyott a körme. Úgy öt éve kerültem először a táskájába, a laptop mellé, öt éve nem voltam a szíve alatt, a zakójában. Nem dobott el. Igaz, nem is nagyon használ már. A telefonszámaimat, a címeimet elkövetelte tőlem a mobiltelefonja. A bankszámlaszámokat és egyéb adatait rávezette a laptopjára, és már régi, borítékos levelet is alig-alig ír. Ilyen-olyan megbeszéléseit a virtuális háló segítségével rendezi. Nincs már rám szüksége. De azért visz még mindig magával, ott vagyok táskájának egy belső rekeszében, gyakran a váltás alsónadrág és egy pár zokni társaságában. A múltkoriban a fogkefe és a körömvágó csipesz mellett utaztam valami idegen országba, jaj, hogy azok milyen ostoba lények. Nem tudtam, hová utaztunk, mert egyszer sem vett ki a táska mélyéből. De, mondom, nem dobott el. Még azt is gondolom, hogy szeret. De azért furcsa szeretet ez. Mert hogy szerethet valamit az ember, amire nincs, egyáltalán nincs szüksége már?! Nem tudom, csak kérdezem, egymással is így szoktak bánni?