Délmagyarország, 2008. november (98. évfolyam, 256-279. szám)

2008-11-08 / 261. szám

101 Szieszta Szombat, 2008. november 8. SZOLZSENYICIN MAGYAR RABTÁRSA, RÓZSÁS JÁNOS VÁSÁRHELYEN MESÉLT NEM HITTEM, HOGY ÉN TÚLÉLEM" A legendás orosz írónak, Alekszandr Szolzsenyicinnek rabtársa és barátja volt az egyik Gulag-táborban a Nagykanizsán élő, 82 éves Rózsás János. Az idó's férfi a közelmúltban a vásárhelyi Emlékpontban tartott előadást. Lapunknak elmondta: még ma is írja a rehabilitációs kérelmeket Moszkvába és Kijevbe, kutat az eltűntek után. JMRE PÉTER Rózsás János megjárta a poklot. A 82 éves nagykanizsai férfi 1944 decemberében, 18 évesen esett fogságba a somogyi fronton, és 1953 teléig, azaz kilenc esztendőt raboskodott a gulagokban. Az első öt évet köztörvényesek, a többi négyet pedig politikai foglyok között töltötte. Ezeket a lágereket leginkább a második világháborúból ismert német koncentrációs táborokhoz lehet hasonlítani, persze volt néhány különbség - például az éghajlat. Mínusz 42 fokig kötelező volt napi 12 órát dolgozni a szabadban. Minden tábor önálló és önellátó gazdasági egységként üzemelt saját börtönnel, konyhával, kórházzal, közintézményekkel és lakóbarakkokkal. Kisváros, nagy szenvedésekkel. - A munkaerőnket eladták erdőirtáshoz, építkezéshez, bányafeltáráshoz, vasútépítéshez az Észak-Uraiban - mesélte Rózsás János -, és a napi normát teljesíteni kellett, mert az így keresett pénzből tartották fent a lágereket, sőt nyereséget kellett termelni. A penzum általában csak papíron volt meg, mindenki hazudott, hamisította az adatokat egy életen át, ezért omlott össze a Szovjetunió. Ugyanez ment a rácsokon kívül, majdnem minden gazdasági eredmény látszat volt csupán. Város a semmiből Kazahvidéken a bányaváros Ekibasztuzt a semmiből építették fel, 1949-ben 1500 rabot hurcoltak oda munkára. Ma 120 ezren lakják a kazah várost. Annyi szerencséjük volt, hogy a már említett norma miatt az őrök, a felvigyázók - a kínzások és megaláztatások mellett - ügyeltek fizikai állapotukra. Nem szórakoztak velük, éjszaka hagyták őket nyugodtan aludni, amennyiben ez csupasz fapriccsen, LÁGERTÖRTÉNELEM. Gulag, vagyis Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej (Javító-munkatáborok Főigazgatósága), állami hatóság a gigantikus lágerhálózat gépezetének működtetésére. Ezt Szolzsenyicin átvitt értelemben „szigetvilágnak" nevezte, jelezve, hogy a környező világtól mennyire elzártan léteztek. Táborok már korábban is voltak, a központi irányítás, a Gulag 1930-tól működött. Több ezer láger üzemelt a Szovjetunió területén, volt, amikor egy időben 8-10 millió rab sínylődött a gulagokban. Mintegy 650 ezer magyar került ezekbe, közülük 300-350 ezer soha nem térhetett haza - eltűnt, meghalt. A Gulag intézményét 1960. január 25-én szüntették meg. élősködőktől kínozva lehetséges. Tisztálkodás háromhetente volt. A túlélésben az élelmesség is segített: „Reggel bementem az erdőbe, és este láttak legközelebb, de a fenyőkben nem sok kárt tettem a fürészemmel. 48 kilósán, legyengülve erőm sem lett volna hozzá" - emlékezett János bácsi. Rab íróból tanár - Hamar megtanultam oroszul, az analfabéták helyett írtam a hazaküldött leveleket, valamint a brigádvezető helyett a napi jelentést. Könyvtárba is jártam az ekibasztuzi táborban, így ismerkedtem meg és barátkoztam össze Alekszandr Szolzsenyicinnel, akit meghatott az „ütődött magyar" orosz irodalom iránti érdeklődése, és tanáromul szegődött - mosolyodik el Rózsás János. - Intelligens, csendes, barátságos embernek ismertem meg, ízig-vérig oroszként ragaszkodott a pánszláv hagyományokhoz, a valláshoz. Hangoztatta: az oroszság igazi fővárosa Novgorod, mert Moszkva egy pletykafészek, Szentpétervár pedig a muzsikok csontján épült északi város. Visszatérve a lágerhez: az Iván Gyenyiszovics egy napja a lágerünkben játszóid A Gulag krónikása, Alekszandr Szolzsenyicin Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. A Rosztovi Egyetemen matematikát és fizikát, majd irodalmat tanult. AII. világháborúban egy tüzérosztag parancsnokaként részt vett a frontharcokban. 19A5-ben, egy gyermekkori barátjának írott levele miatt, amelyben bírálta Sztálint, letartóztatták. Ezután 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban. 1956-ban rehabilitálták. Szolzsenyicin saját gulagbeli élményeiből merítve írta meg igazán jelentős műveit, amelyek révén már életében klasszikussá vált. Első volt ezek sorában az 1962-ben megjelent Ivan Gyenyiszovics egy napja. 1970-ben irodalmi Nobel-dijat kapott. Az 1973-ban írt, A Gulag szigetcsoport című regénye miatt a Legfelsőbb Tanács megfosztotta szovjet állampolgárságától, és kiutasította az országból. 199A-ig az Egyesült Államokban élt. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 199A-ben visszatért Oroszországba. Szolzsenyicin 2008. augusztus3-án hunytéi Moszkvában. Rózsás János: A lágerkórházban meghalt mellettem az egyik társam. Miközben vitték ki, az orvos rám mutatott, és azt mondta: ez lesz a következő FOTÓ: TÍSIK ATTILA dik, tulajdonképpen átéltem, a leírt párbeszédeknek fültanúja voltam. Keserű ifjúság Rózsás János 1953 decemberében térhetett haza, de 1963-ban még szovjet állampolgárként - az elitélteket rögtön honosították - rehabilitálták. A KGB (a szovjet titkosszolgálat) meg akarta íratni vele Szolzsenyicin cáfolataként az ellen-Gulagot - a jó, emberi viszonyokról. Irt egyet, tulajdonképpen még 1953 és 1955 között lágernaplóként, emlékezetből, nem a rendelés szerint - ez, a Keserű ifjúság 1986-ban Münchenben jelent meg. Azóta több könyvet publikált, novemberben jelenik meg az emberi sorsokat feldolgozó Gulag-lexikon második, bővített kiadása. Mai napig segít egykori rabtársainak, rehabilitációs kérelmeket fogalmaz és küld el Moszkvába és Kijevbe, kutat az eltűntek után. - őszintén szólva, nem hittem, hogy túlélem. Egyszer súlyos betegen feküdtem a lágerkórházban, és mellettem meghalt az egyik társam. Miközben vitték ki, az orvos rám mutatott és azt mondta: ez lesz a következő. Isten segedelmével itt vagyok, szólhatok, elmondhatom, mi történt ott. DARVASI LÁSZLÓ Kérem, segítsen!! Szív meg nem mondta volna az illetőről, hogy koldus. Vagy azt, hogy nincstelen, ágrólszakadt, hogy egy senki. A férfi öltözéke ugyanis rendben volt. Tiszta, egyszerű ruházat, szürke öltöny, fehér ing, erős, komoly, sok helyet bejárt cipők. A férfi ült a járdaszegélyen, és egy kartontáblát tartott, amin jól olvashatóan ez állt: „Kérem, segítsen!!" Két felkiáltójellel írta. Szív ezen elgondolkodott, mert ilyen mondatok után többnyire egy felkiáltójelet írnak, máskor hármat. Két felkiáltójel nem szerepel az effajta mondatok után! Szív nem szokott mindig adni, de most azt gondolta, ad. Szív általában a benyomásaira hallgatott, és most a két felkiáltójel, ahogy mondani szokás, hatást tett rá. Pénzt vett elő, s ahogy a keze elindult, akkor vette észre, hogy a férfi előtt nincsen kalap vagy dobozka, ám a mozdulat már tartott. A férfi Szívre nézett, megrázta a fejét, nem kell neki a pénz. Rekedt hangja volt, mély, őszintén boldogtalan. - Vegye vissza! - mondta. - Kevés? - kérdezte Szív. - Nem kevés. - Akkor sok. - Nem sok - mondta a férfi. - Vegye vissza. Szív a zsebébe dugta a pénzt, egy ötszázas volt, vagyis komoly összeg. Ennyit nem szokott adni. Kicsit rosszkedvű lett, és aztán úgy ment el, hogy a sarkon még visszanézett. A férfi ott ült a járdaszegélyen, ült a forgalomban, a zajban, a benzingőzben, és a kezében ott volt a tábla: „Kérem, segítsen!!" Szívnek másnap gyalázatos kedve volt, de arra sétált, és meglepetten látta, hogy a férfi újra ott ül, ahol az előző nap is, kezében pedig a tábla, „Kérem, segítsen!!" A mondat már alá is volt húzva, erős pirossal. Szív tűnődött. Aztán arra gondolt, és csaknem a homlokára csapott, hogy a férfi éhes, hát persze, nagyon éhes, látszik is rajta, napok óta nem evett egyebet, mint kenyérvéget, illetve tegnap még talált egy zacskó kókuszreszeléket! Szív egyszer olvasta Jack Londonnál, hogy egy koldusnak tortát adtak. Aznap a házban ünnepség volt, a koldus meg bámulta a süteményeket, és sírt. Szív beszaladt a közértbe, és grillcsirkét vett. Futott vissza, már nyújtotta is. - Nem kell - mondta a férfi. - Mert hús? - kérdezte Szív. - Nem erről van szó - mondta a férfi. - Ha azt mondja, vegetáriánus, amit természetesen akceptálok, hozok zöldséget - mondta erre Szív, és egy kicsit ideges volt. - Nem erről van szó - bólintott a férfi. - Hát miről van szó?! - Kérem, vigye ezt innen! - bökött homlokával a férfi a grillcsirke felé. - Vagy egye meg maga! Szív sóhajtott, és ment, elvitte a grillcsirkét, és otthon megette. Az egészet befalta. Finom volt. A grillcsirke finom. Ami sokáig forog, finom lesz. Az élet is akkor finom, ha forog. Az a férfi nem forgott, csak ült, csak a tábláját tartotta. „Kérem, segítsen!!" Ez nem finom. Ami pörög, forog, gurul a pokol tüze fölött, az a finom. Ami csak áll, nem mozog, az nem finom. A jónak sincs íze. A rossznak van íze. Szív a fejét vakarta. Aztán este lett, és ő sokat forgolódott, és nem nagyon aludt. A férfi másnap megint a helyén ült, pedig szemerkélt, komor felhők tolakodtak az égen, komor volt a világ, forgott és mozgott, de ő ott ült a táblájával, „Kérem, segítsen!!", már be is keretezte a felhívást. Szív arra gondolt, ernyő kellene neki. Ha ruhát visz neki, azt is visszautasítja. - Uram - szólt tehát Szív, és a férfihoz hajolt. - Parancsoljon - mondta a férfi, és Szív mintha valami reményfélét fedezett volna fel a tekintetében, kis csillanást, kis örömöt. - Én... én segíteni szeretnék magán - köhécselt Szív. A férfi komolyan nézett rá. - És ez biztos? - Halálbiztos - bólintott Szív. - Más is próbálkozott, aztán többé nem jöttek - mondta erre a férfi, megvonta a vállát. Dübörgött körülöttük a világ. - Megpróbálták, és feladták a dolgot? - Azt hiszi, maga az egyetlen, aki segítene?! - Nem, nem hiszem, hogy az egyetlen lennék. De szívesen megtenném. Persze jó lenne tudni, hogy mi az igény. Hogy ugye miféle segítséget óhajt - magyarázkodott Szív, és utálta magát. A férfi lehajtotta a fejét, kezében remegett a tábla. Többé nem nézett Szívre. Kész, vége volt. Ennyi. Nincs segítség. Hogy ő, Szív sem segít rajta. Ügyetlenül próbálkozik, tessék-lássék módon. Szív ült az ablak előtt, és nézte az esőt. Nézte a tárgyait, fényképeket az életéből, nézte a ruháit, a ceruzáit. A ceruzákat szerette. A napokban találkozott egy művésszel, aki ceruzákból épített szobrokat. Szív a könyveire nézett. Leemelt egy példányt, és szinte kifutott az utcára, lélekszakadva rohant, és hála a jó istennek a férfit a helyén találta. „Kérem, segítsen!!" Szív máris nyújtogatta a könyvét. - Ezt olvassa el! Ha valami segíthet magán, ez az! A férfi bizalmatlanul méricskélte a könyvet. - Tegye a zsebembe! - mondta aztán. Szívnek nehéz éjszakája volt. Másnap reggel kiment a sarokra. Ott ült a férfi. Kezében a tábla. - Segített? - Nem - mondta a férfi. - De ne vádolja magát. Amit maga ír, az rajtam nem segíthet. - Az utolsó novella sem? - Az sem. Szív visszaemelte a könyvét, aztán azt nézte, el lehet-e venni a tagtól valamit. Mondjuk a cipőjét. Vagy a zakóját. Vagy a táblát?! Mi lenne, ha elvenné azt a rohadt tábláját?! - Meg ne próbálja! - suttogta a férfi, mintha olvasott volna a gondolatában. Szív tehát nem próbálta meg. Naponta látta aztán a férfit, „Kérem, segítsen!!", tartotta a táblát, és csak ült mozdulatlanul, egyáltalán nem mozgott, és nem fogadott el semmit. Szív aztán egy éjszaka felkelt, járkált kicsit a sötét lakásban. Bort ivott. Cigarettázott. Bort ivott. Nyugodt volt. Már tudta. Már kitalálta. Már megfejtette. Reggel tehát utoljára ment oda a taghoz, és elvette tőle, lesatírozta az egyik felkiáltójelét. „Kérem, segítsen!" Maradt neki egy felkiáltójele. Most majd segítenek rajta. Most majd engedi, hogy segítsenek. És így is lett. A következő nap a férfi nem volt a helyén. Eltűnt. Nem volt sehol. Szív bólintott, így van ez, így. Akinek segítenek, akinek nagyon segítenek, eltűnik. Szív aznap huszonöt ismerősének mondta különösebb megfontolás nélkül, hogy ne segítsen! „Ne segítsetek!" És még hozzátette, hogy egy felkiáltójellel érti.