Délmagyarország, 2008. október (98. évfolyam, 230-255. szám)

2008-10-11 / 239. szám

121 Szieszta Szombat, 2008. október 11. 1883. októberié-én I. Ferenc József jelenlétében avatták fel az épületet 125 ÉVE NYÍLT MEG SZEG Ünnepi gálaest Október 14-én, kedden 19 órakor kezdó'dik a nagyszínházban a 125 éves jubileumról megemlékező ünnepi gálaest. A műsor elején Gyüdi Sándor főigazgató mond köszöntőt, majd Botka László polgármester ünnepi beszéde után átadják a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja kitüntető címeket ás a Pro Theatro plaketteket. Az ünnepi műsorban felidézik a megnyitó eredeti műsorát, felcsendül Erkel Ünnepi nyitánya és több népszerű operaária. A szünetben nyitják meg Gyémánt Csilla színháztörténész kiállítását az előcsarnokban. A gálaest második részében Lendvay Kamilló és Juronics Tamás balettoratóriumát, A mennyei várost mutatják be a Szegedi Kortárs Balett, a színház énekkara és a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. díszbe öltözve várta a király különvonatát, amely délelőtt 11 órakor érkezett meg az állomásra. Miután elvonult a tiszteletére felsorakozott díszszázad előtt, Ferenc József szálláshelyére, a városházára indult, ahol királyi lakosztályt alakítottak ki számára. A színházavató díszelőadás este fél 8-kor kezdődött, a Tisza Kálmán miniszterelnök és Tisza Lajos királyi biztos kíséretében érkező uralkodót Nagy Vince vezette a királyi páholyba. Az est nyitószáma Szabados János ünnepi költeménye volt Erkel Elek zenéjével. Pósa Lajos színházi titkár Prológja is nagy sikert aratott, majd Dóczi Lajos történeti vígjátékának, az Utolsó szerelemnek egy részletével zárult a műsor. Amikor elhangzott a játék kezdő mondata: „Hajoljunk meg a király előtt!", a közönség felállt, és a díszpáholy felé fordulva meghajolt Ferenc József előtt, mire ő is felállt, meghajolt és elhagyta a páholyt. Eddig tartott a protokoll, fél 9-kor már a király tiszteletére rendezett tűzijáték kezdődött. Tűz és víz Nagy Vince társulatával nagy elánnal látott munkához: klasszikusokat, népszerű kortárs magyar szerzőket és divatos franciákat egyaránt játszott. Hamar kiderült azonban az alapprobléma: a bevételeket messze meghaladták a kiadások. Ráadásul jött a tragédia: 1885. április 22-én a zsinórpadláson tűz keletkezett, ami pillanatok alatt elhatalmasodott a színpadon, kigyulladt az épület, a lángok messzire világítottak. Csődöt mondott a vízvezeték, nem tudtak oltani, csak a csupasz falak maradtak meg. Szerencsére fizetett a biztosító, így 1886. október 2-án átadhatták az átépített, biztonságosabbá tett, immár csak 1500 személyes nézőtérrel rendelkező teátrumot. nyú teátrumot ígért, amely „a felvirágzás útján haladó Szeged város műigényeit is teljesen kielégíti". Az 1883. július 20-i városi tanácsülésen ismertették az október 1-jére tervezett színházavatás részletes programját - különös tekintettel arra, hogy az esemény díszvendége I. Ferenc József osztrák császár és magyar király lesz. Nagy Vince javaslatára a Himnusz komponistájának fiát, a Népszínház karmesterét, Erkel Eleket kérték fel az ünnepi nyitány megírására. A szegedi színház új épülete 1883-ban Ünnepi gálával emlékezik meg október 14-én, kedden este 19 órától a Szegedi Nemzeti Színház arról, hogy 125 évvel ezeló'tt ezen a napon I. Ferenc József osztrák császár és magyar király jelenlétében díszelőadással nyitották meg a nagyárvíz után újjáépülő város első állandó kőszínházát. Tisza Lajos a korszak egyik legnevesebb tervező cégét, a teátrumaival az egész monarchiát elárasztó bécsi Fellner&Helmert bízta meg, hogy tízhetes határidővel készítse el a szegedi színház terveit. Az 1879-es nagyárvíz után a város újjáépítésének tervében szerepelt a régóta hiányzó állandó kőszínház létesítése is. Az elképzelések egyik fő pártfogója Tisza Lajos királyi biztos volt. Mint az összeállításunk egyik forrásául szolgáló színháztörténeti alapvetésből, Sándor János rendező kitűnő könyvéből, A szegedi színjátszás krónikájából megtudhatjuk: a város polgársága támogatta a teátrum építését, az árvíz után feloszlott Városi Kör vagyonát is erre a célra ajánlották fel. 1881 májusában a törvényhatósági bizottság a szegedi igényeknek megfelelő színház építésére 200 ezer forintot szavazott meg, a teátrum helyéül a lerombolandó vár északkeleti részének 600 négyszögöles területét jelölte ki. Bécsből tervező, Pestről igazgató Tizenhat neves budapesti műépítész köztük Ybl Miklós és Lechner Ödön levélben tiltakozott a város vezetőinél a bécsi szakemberek felkérése miatt, és pályázat kiírását kérte. A város ennek ellenére jóváhagyta Ferdinánd Fellner és Hermann Gottlieb Helmer terveit, sőt a 299 ezer 500 forintra becsült beruházáshoz biztosította a még hiányzó közel százezer forintot. 1882. március 2-án pályázat alapján Jiraszek Gábort és Krausz Lipótot bízták meg az építkezéssel. Június U-én tették le a FOTÓ: SOMOGYI-KÖNYVTÁR, HELYISMERETI GYŰJTEMÉNY színház alapkövét, majd gőzerővel megkezdődtek a munkálatok. December 22-én a város törvényhatósági bizottsága nagy többséggel úgy határozott: az új színházat igazgatói kezelésbe adja, a direktort a színügyi bizottság meghallgatásával nyílt pályázattal vagy meghívással három évre választják, és arra kötelezik, hogy a szegedi színpadon elsősorban tartalmasabb drámai műveket adjon. A színház első igazgatójává a pesti népszínház ifjú rendezőjét, Nagy Vincét választották, aki pályázatában a kor igényeinek megfelelő, nemzeti iráKirályi díszelőadás Amikor 1883 nyarán az eltűnő állványerdő mögül kibontakozott az impozáns színházépület, azonnal a város egyik látványossága lett. 1800 személyes nézőteret alakítottak ki, a pazar színházbelső a sok aranyozással, a dekoratív csillárral és az 527 légszeszlánggal mindenkit elkápráztatott. Nagy Vince a hibákat is rögtön észrevette: nem terveztek díszletraktárt és festőtermet. Az uralkodó más irányú elfoglaltsága miatt két héttel későbbre kellett halasztani a színház megnyitását, ami érzékenyen érintette a társulatot, hiszen addig nem tarthattak előadásokat. Nagy Vince szegedi társulata - a műszakkal együtt 114 állandó taggal - a nagyobbak közé tartozott: 30 színész, 24 zenész és 40 kórustag hozta létre a produkciókat. 1883. október 14-én Szeged ünnepi GÁZSIK 1883-BAN. A szegedi kőszínház induló társulatának átlagfizetése közel tíz forinttal magasabb volt az országos átlagnál. A legtöbbet, 200 forintot Nagy Vince igazgató és Vadnay Vilma primadonna kereste. A főrendező bére 120, az első karmesteré 100 forint volt. A színészek gázsija 60-190 forint között mozgott, a kardalosok 25-70, a zenészek 40-50, a díszítők 30 forintot kaptak. Összehasonlításul: az 1880-as évek közepén a legjobban fizetett budapesti gyári munkások sem kerestek.többet napi 2-2,5 forintnál. A szolgabírák évi átlagban 826, a főszolgabírák 1234 forintot kaptak, a miniszterelnökfizetése évi 30 ezer forint volt. Hogyan kellene meghalni? Azon a napon Szív hírt kapott, hogy meghalt egy dramaturg. Szív felszínesen ismerte a dramaturgot, aki csendes és nagyon okos ember volt, úgy értett a komolyzenéhez, mint kevesek az országban. És egy kora őszi napon tüdöembóliát kapott. Ami azt is jelentette, hogy nem szenvedett sokat. Szív egy hosszú, nagyon hosszú sóhaj után úgy döntött, hogy felkeres két embert. Ezt a dolgot, Szív így mondta, dolog, két emberrel feltétlenül meg kell beszélnie. A hentesekről azt tartja a közvélekedés, hogy erős és testes emberek, nem lehet másfajta, aki a hússal bánik. Szívnek volt egy osztálytársa, vékony, sápadt fiú, szemüveges és kajla fülű, afféle papirlapember, akin átsütött a holdvilág is, egyszer este a parkőr nekiment, nem vette észre, hogy a kavicságyáson áll, és az ujjait tornáztatja. Mindenki azt gondolta, Kis Zoltánból tanár lesz. Vagy könyvelő. Vagy agysebész. Szív hozzá ment először, nem tétovázott, belépett az üzletébe, a hentesbolt tulajdonképpen, gondolta Szív, halottasház. Rendes henteseknél van sült hús is. Itt is volt. - Ugye igazam van, amikor azt mondom, hogy nincs kötelezővé tehető dramaturgia? - kérdezte Szív, a piros marhahús szeleteket figyelte. - Én úgy tartom, hogy nincs kötelezettség, illetve ha valamit mégis kötelezővé teszünk a magunk számára, egy naplementét, egy esti borozást, az ilyen őszt, a reggeli szeretkezések jóleső ügyetlenkedéseit, akkor könnyen kiderülhet, hogy a dolog nem működik. Szerinted, Kis Zoltán, hogy állunk a szenvedéssel? - Gondolj, Szív, a halálraítéltekre! - Zoltán éppen karajt csontozott. Olyan ügyesen bánt a késsel, mint a novemberi ősz, amely hatalmas fürtökben nyesi le a fákon maradt leveleket. - ök tudják a haláluk időpontját. - Ez egy örök kérdés - okoskodott tehetetlenségében Szív, miközben tekintete Zoltán félelmetes ujjait követte -, hogy mit kívánunk, meg akarjuk-e tapasztalni a szenvedés adta kegyelmet, az elviselhetetlent, kiszolgáltatottságot, vagy legyen nyomban sötét. Hosszú, nyomorúságos elfogyás, vagy azonnali függönyhuilás. - Szenvedni akarsz majd vagy nem? - kérdezte Zoltán, és vállat vont. Aztán elővette a bárdját. Szív hallgatta, hogy törik, recseg a csont. Elment, mit tehetett volna, és még a sarokról is hallani vélte a csapásokat. Szívnek volt egy osztálytársnője, Nagy Anna, aki a leghamarabb lett nő az iskolában, egy fejjel magasabb volt náluk, és az egész tanári kar, az összes férfi, még a fizikatanár is szerelmes volt belé. A tanárnők nem merték gyűlölni sem, annyira féltek tőle. De nem mertek neki ötöst sem adni. Csak négyese volt, mindig négyese, s ő félig hunyt tekintettel, halvány mosollyal a szájában nyugtázta a felelet utáni suttogást, négyes, Anna, ez most csak négyes. Soha nem kapott más jegyet. Szív szerint körtemelle volt. Ott jár közöttük egy magas, karcsú lány, és mindenki arról álmodozik, hogy egyszer megérinti. És mindenki a kezét akarta, az ujjait. Szív egyszer azt álmodta, ilyen a halál. Jói tudták, hogy különös élete lesz. Feleségül veszi a nizzai főügyész, akinek akkora jachtja van, hogy bújócskázni lehet rajta. New Yorkban fényképezi majd Annié Leibowitz. Moszkvában, Gorkij háza mellett vesz neki utcát egy oiajbáró. Nagy Anna könyvtáros lett, egy fiókkönyvtár vezetője, amit egy panelház alsó szintjébe dugtak, és ő évek óta egyedül vitte a kicsiny betüüzemet. Amütor Szív meglátogatta, döbbenten látta, hogy néhány nyugdíjas és munkásfiú - mert építkeztek a környéken, s nyilván innen lógtak el - ül Anna előtt, és azt figyelüc, hogyan lapoz. Anna olvasott, az arca komoly volt, fáradt és egészen megtört, félve hullt rá a fény, a könyvtárlátogatók pedig csendben, álcár egy előadáson, ültek előtte, és azt figyelték, miként hajtja tova az elolvasott lapot. Most úgy lapoz, hogy mindenki felsóhajt, jaj, de kár, de kár! Aztán úgy lapoz, hogy rémülten hördülnek az emberek, nahát, ezt nem kellett volna! Aztán újabb súgás, búgás, hogy ó, ezt miért, miért?! És ezt is hallotta Szív: - Igen, igen, ennek így kellett lennie! Köszönjük szépen! Az összes könyvtári olvasó nevében hálásan köszönjük! Az egyik lapozás után felállt egy bácsi, Szív tudta, nyugdíjas rendőr, fiatalkorában egy állat volt, és könyörgött, összekulcsolja a kezét! - Anna, ne tegye, kérem szépen! Ne így, ha lehetne! Anna felemelte a fejét, aztán újra a lap felé fordult, olvasott tovább, és amikor végzett a lappal, szépen elhajtotta. Az öreg megsemmisülve ült le, hát igen, ez a dolog így történt, ez a paszszus így lett elolvasva, a nap sem kel újra, mert figyelmetlenek voltunk, vagy mást vártunk. Nincs kötelező dramaturgia, nincs! - Anna - mondta Szív, amikor egyedül maradtak. A nő bezárta a fiókot, kint sötétedett. - Anna, tudja, azok az igazi hírek, amelyektől magányos lesz az ember. Nem feltétlenül halálhírek, de mindenképpen olyanok, amelyek elmossák a világ egyéb jelenségeit, az igazi hírek kíméletlenek, érthetetlenek, és, nem tudom, mindig látok a lényegük mélyén valami megnyugtatót is. Hiszen mindenre fel vagyunk készülve, nem? Meghalt egy dramaturg, Anna! Nagy Anna felállt, és Szív látta, hogy milyen fáradt, arra gondolt, milyen boldog lehet az, aki mellé fekszik. És aztán majd a másnapi dicsekedés, hej, barátaim, én egy olyan fáradt nővel töltötten az éjszakát... ah, marhaság. Nagy Annát, a körtemellű könyvtárosnőt Kis Zoltán, a hentes várta a fiókkönyvtár előtt, ült a padon, már egészen sötét volt, de ők hallották, hogy dúdol. Aztán egy csontreccsenést utánzott a nyelve. Anna könyveket vitt haza, biztosan útközben is lapozott, Zoltán felsált, lábszárat, báránytüdőt cipelt, és dúdolt. Fogták egymás kezét, és ahogy hazafelé tartottak, és Szív nézett utánuk, a dramaturgra gondolt, aki ezekben a napokban az Othellót tanította az egyetemen. A dramaturg az árulást, a féltékenységet, a hűséget tanította. A dramaturg meghalt. Az igazi híreket nem érti az ember. Talán nem is látja őket. A hír néz ránk nagy kutyaszemekkel, és amikor történik valami, csak ül majd mellettünk, és vonyít.