Délmagyarország, 2008. július (98. évfolyam, 152-178. szám)

2008-07-05 / 156. szám

i&tvynö* ieölüyggéseiO x* svlóiöí íödévnémolJE 101 Szieszta Szombat, 2008. július 5. PAJOR TAMAS: A nyolcvanas évek önpusztító lázadója, a Neurotic egykori énekese, Pajor Tamás a Hit Gyülekezete által szervezett Szegedi Gospel Napokon a Széchenyi téren prédikált. Szoci életérzésről, infantilizmusról, zenéről, hitről nyilatkozott az egyház prominens, dalszerző személyisége. - Nem unja, hogy még mindig sokan a vad Neurotic-évekröl faggatják, holott már vagy húsz éve teljesen más, mélyen hívő ember? - Nem unom, mert ez lehetőséget ad arra, hogy újra és újra elmondjam, mi volt, ki volt az, aki megváltoztatott. Tudom, hogy ez sokakban jó folyamatokat indít el. - A Hit Gyülekezete feltűnően vonzza a zenészeket, énekeseket, ön miért pont ezt a közösséget választotta? - Több barátom a gyülekezetben tért meg, egyértelmű késztetést éreztem arra, hogy én is oda menjek. Lejátszódott előttem, hogy mi fog történni, tudtam, hogy valami, ami megrengeti az életemet. Én zsidó vagyok, ezért nem is voltam megkeresztelkedve, de már 18 éves korom óta éreztem, hogy Jézus Krisztus az a személy, aki ítélkezni fog élők és holtak felett. - Korábban nem tért be egy templomba sem? - De. Mivel soha nem tudtam úgy élni, ahogy kellett volna, és időnként nagyon nagy bánat tört rám emiatt, így aztán elmentem egy katolikus templomba. Azt mondtam a plébánosnak, hogy én most meg szeretnék keresztelkedni, ö az órájára nézett, és azt válaszolta, hogy nézzek vissza szeptemberben, én meg persze nem mentem vissza. -És a zsidósága? - Nem szűntem meg zsidó lenni, ahogy Jézus Krisztus sem szűnt meg zsidó lenni. Nagyon sarkalatos pontja az életemnek a kereszténység és a zsidóság fúziója. - Az önről készült, nyolcvanas évekbeli Rock-térítő című film rendezője, Xantus János azt nyilatkozta, hogy van az ön lényében valami játékos, valami gyermeki ártatlanság. Megmaradt ez még? - Én nagyon remélem, hogy megvan. Ha valaki pejoratív értelemben gondolja rólam, hogy megkomolyodtam, hát tegye, úgyis az számít, amit Isten gondol az emberről. Különbség van a gyermeki szív, a jó értelemben vett játékosság és az Pajor Tamás nem zenész, de szeret zenéket írogatni FOTÓ: SCHMIDT ANDREA infantilizmus között. A mai kor szerintem inkább az infantilizmust preferálja. - Pontosan mit ért ez alatt? - Infantilizmus az, ha valaki úgy éli az életét, hogy nem kérdez rá a legnagyobb kérdésekre, nincs kialakult világképe. Tehát a tetteit nem valamiféle elvi alap vezérli, hanem teljesen esetlegesen, szituációs erkölcs alapján él. - Bár nem vallja magát zenésznek, mégiscsak albumai miatt híres. - Nem vagyok zenész, de szeretek zenéket írogatni, kitalálni. Sokszor megkapom, hogy a zenére több figyelmet kéne fordítani, de erre csak azt tudom válaszolni, hogy én ilyet tudok. Mindig is a dallamos zenét szerettem, a megtérésem előtt is, nem pedig a sötétes árnyalatút, utána pedig már pózból sem voltam kénytelen az utóbbit hallgatni. - Legutóbbi, igen pozitív fogadtatásban részesülő, Önök érték (2005) című szólóalbumának egyik témaköre a szoci életérzés. Ennyire mélyen él önben ez az időszak? - Mindenkiben élénken él az a közeg, amiben felnőtt, ez bevésődik az ember lelkébe. Igazából ezek a dalok nem erről a korról szólnak, hanem inkább arról, hogy ez a korszak hogyan él tovább ma is. Hogyan megy át ebbe a szoláriumos, műkörömstúdiós világba a trabantos, kádári valóság. - Az elsők között volt, aki a rap műfajjal próbálkozott Magyarországon, azóta is a nyelvi lelemény szövegei alapja. Próbálkozott a reklámiparban is? - Az a baj, hogy túl későn. Nemrég kezdtünk el egy olyan vállalkozást gegbank.hu ami egy ilyenfajta kreatív műhely kíván lenni. Ezt Geszti Péter - jóval élelmesebb üzletemberként - már sokkal hamarabb elkezdte. Én azzal is megelégszem, ha ez szépen elkezd terjedni. Persze azért nem ugyanaz, mint amit ő csinál, sem méreteiben, sem profiljában. Nagy reklámcégeknek kívánunk a kreatív alvállalkozója lenni, és önálló, kreatív vállalkozásként is működni egy jó szlogen, márkanév, termékleírás megalkotásával. - Mit üzen azoknak, akik szerint megtérése óta szárnyaszegett sas, és ha már itt tartunk, mit szólt például Müller Péter Sziámi önt nem túl pozitív színben feltüntető Antihitetlen rapjéhez? - Müller Péter már bocsánatot kért azóta, elmondta, hogy nem is úgy gondolta, de ha úgy gondolja, az sem zavar. Az embert nem lehet kívülről megítélni. Még akkor sem, ha sokat mond magáról, mint például egy művész. Az igazi ember rejtve marad, csak az Isten látja. Amit mások gondolnak egy személyről, az úgyis eltűnik. Lehet, hogy valakinek a maradandó müve vagy cselekedeteinek története fennmarad, de valós személyiségét nem ismerhetjük. Gondoljunk például Julius Caesarra vagy Napóleonra. A valós énjük nem az, amit a történelemkönyvekből ismerünk, hanem tulajdonképpen nem tudjuk, kik voltak ők. Isten tudja. Ezért fontos az, hogy Istennek tetszően, az örökkévalóságnak éljünk. |JyiDIÓanet«n!| tvww.íklmífívát.hfcs A szentesiekkel a Nemzetibe szerveztek találkozót ALFÖLDI MEGVÁLTANI SZERETNÉ A VILÁGOT Világmegváltó Nemzeti Színházat tervez Alföldi Róbert. A szentesi gimnázium volt növendéke tizennyolc évesen is a Nemzetire vágyott, egykori iskolájának jelenével kapcsolatban pedig naprakész. A szentesi gimnázium dráma tagozatának eddigi történetében nem jutott volt növendék ilyen magasra magyar nyelvterületen: Alföldi Róbert néhány napja valóban a Nemzeti Színház igazgatója. Az új direktor lapunknak szerényen úgy nyilatkozott, a gimi kapcsán elsősorban nem karriercsúcsról érdemes beszélni, inkább azért boldog, mert olyan iskolába járt, mely számtalan növendékére büszke lehet. Alföldi a napokban vette át hivatalosan direktori megbízását - beszélgetésünkkor kiderült, most is, amikor rendkívül elfoglalt, naprakész információkkal rendelkezik a gimnázium jelenét illetően. Világmegváltó színházat tervez Budapesten. Olyan színházat akar csinálni, mely hat az életre, és nem fordítva. Azt mondta, nagyon bízik benne, hogy társulata bizonyságot tesz róla: sokféle ember képes együtt dolgozni. „Találkozunk az új Nemzeti Színházban" - írták Szentesen a végzősök a tablóra 1985-ben, mikor Alföldi Róbert érettségizett. Most e színház főigazgatójaként úgy fogalmazott, nagyon elegáns lenne azt mondania, hogy „ö már akkor tudta", de nem ez az igazság. Az igazság az, hogy akkoriban kétséges volt, lesz-e egyáltalán valaha Nemzeti Színház Magyarországon, ö és osztálytársai így akarták kinyilvánítani a kívánságukat, hogy legyen. Élete legszebb négy éveként emlegeti a Szentesen töltött időszakot, amikor rendszeresen látogatta a vidéki színházakat, társaival együtt több darabban szerepelt. A színészként és színházi rendezőként, televíziós műsorvezetőként és festőként ismert művész 1967-ben született Kalocsán, Dunapatajon nevelkedett. A szentesi érettségi után azonnal felvették a színművészeti főiskolára. Első szerepe Raszkolnyikov volt a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből készült darabban. 1992-ben a Vígszínház szerződtette, 2000-ben szabadúszó lett, 2006-tól a Bárka Színház igazgatója, 2008. július l-jétöl a Nemzeti Színház főigazgatója Alföldi Róbert, aki szerint a karrierhez szerencse is kell. ÉVEK ÉS NEVEK. Az első állandó magyar színház, a Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én nyílt meg a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán. Az intézmény, amely 1840 óta viseli a Nemzeti Színház nevet, 1908-tól 1964-ig a mai Blaha Lujza léren, a Népszínház épületében működött (ezt az épületet 1965-ben lebontották). 1964 és 1966 között a Nagymező utcai volt Petőfi Színházban, 1966 júliusától a Hevesi Sándor téri átépített Magyar Színház épületében játszott a társulat. A Nemzeti Színház új épületét 2002. március 15-én nyitották meg a pesti Duna-parton. A színháznak 1837-2000 között 42 igazgatója volt - közte az első: Bajza József, az utolsó (1999-től 2000-ig) Iglódi István. Az új színház felépítésére létrejött Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója, a színház igazgatója: Schwajda György kormánybiztos, helyét 2002-ben Huszti Péter, majd Bosnyák Miklós, 2003-tól idén június végéig Jordán Tamás vette át. Alföldi Róbert élete legszebb négy éve a szentesi időszak FOTÓ: TÉSIK ATTILA Az író és a mákdaráló Azon a napon, amikor az író meghalt, a lakásához közeli ócskapiacon megvették a legrégebbi mákdarálót. Az író mélyen csalódott volt, különösképpen kedvelte ezt a mákdarálót, és úgy szerette, hogy soha nem akarta igazán a magáénak tudni, mert persze megvehette volna, de inkább eljárt hozzá, nézegette, ábrándozott róla, vagy sokáig feléje sem nézett, kivárta, hogy nagyon hiányozzon. Nem kell mindent megvenni. Megveszel, elbirtokolsz valamit, és máris múlik a rajongás, a szeretet. Nézed, és csak vonogatod a vállad, mert már a tiéd. Gyakran azért vagyunk képesek szeretni a dolgokat, mert nem sajátítjuk ki őket. Vannak ilyen tájrészletek, ilyen emberek, vagy emberi testrészletek, mindenféle tárgyak, mint például ez a mákdaráló, amivel hány gonosz kisgyereknek és idióta öreg bácsinak daráltak mákot, bejglihez, pitéhez, koszorús vagy habos süteményhez. Egyszer egy egész násznépnek vele darálták le a mákot, százötven évvel ezelőtt. De az író meghalt, és a mákdarálót megvették, a hír már a halálos ágyán elérte, és ez kissé ingerültté tette. Nem is tudott kellőképpen figyelni a saját halálára, pedig jó előre elhatározta, hogy mindent alaposan megfigyel és kiértékel, a halál előtti általános lelassulást, az utolsó lélegzetek könnyűségét, a vakító, fehér folyosót, melyen előre araszol, a lebegést, az ellibbenő lélek gitárhangját, és azt a kellemességet, amelyről, hiába minden földi halálfélelem és pánikroham, már számtalan komoly, hiteles haldokló tett tanúbizonyságot. Mindebből azonban semmi nem lett, mert az író haláltusáját megzavarta, hogy valaki volt oly pimasz és önző, és megvette az öreg, hajtókaros mákdarálót. Az író tehát kissé.bosszúsan lépett be a Halál ajtaján, majd egy nyíl nyomban felfelé irányította, aztán jobbra kellett fordulnia, majd balra, végül újabb ajtó elé került. Az ajtóban angyal állt, nem szólt, csak az izzadt markát nyújtotta. Az író felmutatta a halotti bizonyítványt, az ajtó kitárult, s ö egy várószobában találta magát, a szobában egy angyal ült, kövér volt, és izzadt. - Jó napot kívánok - mondta az író. - Ez itt a mennyország - mondta az angyal -, nem kell jó napottal köszönnie, itt minden nap jó. Elő sem fordulhat, hogy valami ne legyen jó. Ért engem? - Igen, azt hiszem - bólintott az író, majd még megkérdezte. De nem unalmas? Úgy értem, az, hogy mindig minden jó. - De, nagyon - sóhajtotta az angyal. - Csak hát az is jó, hogy unalmas. Nagyon ki van találva ez, kérem - és az angyal egy ajtó felé fordította a tekintetét, nyilván arra az illetőre gondolt, aki ezt a sok jót kitalálta és működteti, s aki ott éldegél az ajtó mögött. Az író tűnődött. Hogyan fogja ezzel az angyallal, aki éppen izzadó homlokát törölgette a szárnyával, melyre az volt tetoválva: „Szeretlek Szűzmária!", megértetni, hogy ha jó is itt, márpedig határozottan érezte, hogy neki is jó, tényleg, soha jobbat, de akkor is ezt a mákdarálós problémát még rendeznie kellene. - Nézze, uram - mondta tehát az író, engem érdekelne a Feltámadás. - Először is el kell halálozni - bólintott az angyal. - Ezen már túl vagyok - mosolygott az író. - Szenvedni kell! - Ne is mondja! - legyintett az író. - A kritikusok, a családom, az értetlenség, az olvasók, én annyi mindenki miatt szenvedtem. Az országom miatt is szenvedtem, a népem miatt is. Magam miatt! - Szeretni kell - jelentette ki az angyal. - Semmi gond - bólintott az író. - Szeretek! - De nem elég kicsit, ímmel-ámmal, nagyon kell szeretni - az angyal hangja szigorúbb, tanárosabb lett. - Angyal úr - bizonygatta az író -, én mindenkit őrülten szeretek! Aki engem bántott, azt is szeretem. Nézze, igyekeztem úgy élni, hogy túl sok mindenem ne legyen. Nem azért szerettem, illetve szeretem a dolgokat, mert az enyémek voltak, az úgy könnyű. Hamar megtanultam önmagáért szeretni a világot, ne azért, mert az enyém. Itt van például az a mákdaráló, amit negyvenhat éve árultak a közeli ócskapiacon, és... - Mákdarálót mondott?! - kiáltotta az angyal. - Azt, mákdarálót - dadogta az író, és érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Csend lett, az angyal lehajtotta a fejét, s amikor újra felnézett, tekintete mérhetetlen közönyről árulkodott. Az író lázasan gondolkodott, hogy tehetné helyre a dolgot. Nem kellett volna a mákdarálót emlegetnie, jól van. De mi probléma lehel egy régi, öreg mákdarálóval, amit csak ő szeretett igazán, jóllehet valaki most megvette, de az nyilván csak kósza, felszínes vágy volt, már ki is hűlt, az a valaki már be is rakta egy dohos faládába, már bedobta a kamrába. - Vele kellene ezt a dolgot megbeszélnie - bökött homlokával az angyal az ajtó felé, ahol minden jó kitalálója székelhetett. - Jó, megbeszélem - lépett előre elszántan az író. - De mégsem lehet - szólt az angyal. - Nem, nem?! Miért nem? - Eszik - mondta az angyal, s a hangja újra megenyhült. Mintha szánná öt, gondolta az író. De miért szánja?! - Igen, enni kell. És... és mit eszik? - kérdezte az író. Az angyal kicsit hallgatott. - Mákos tésztát - mondta végül, és most egészen szomorú volt. Nagyon, nagyon szomorú volt, de az is látszott, hogy ez jó neki. Az írót jeges félelem fogta el, borzongott, már izzadt ő is. De azért még megkérdezte. - És meddig fog mákos tésztát enni? Az angyal lassan felemelte a szárnyát, s mintha az óráját nézné, rápillantott, majd nagyot nyelt, kifújta a levegőt. - Mindörökké - bólintott. - De író úr, majd meglátja, magának az is jó lesz. Hogy ő magának most már mindig csak mákot eszik!