Délmagyarország, 2008. június (98. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-14 / 138. szám

Szombat, 2008. június 14. Szieszta 111 A Horthy-korszak és a Rákosi-éra egyaránt elismerte Szentesen EGY RENDSZERFUGGETLEN IGAZGATÓ: SZÖLLŐSY GÉZA DARVASI LÁSZLÓ A világ fociszemmel Miközben dúl az Eb, olvasni is lehet a labdarúgásról. Nemrég jelent meg Franklin Foer kiváló könyve, a címe: A világ fociszemmel. Kiváló munka, most, a csoportmérkőzések alatt bízvást lehet két meccs közben forgatni. Foer könyve a szemléletével hoz újat, frisset. A modern, posztmodern, globális kor kulturális jellegzetességeit és filozófiáját kapcsolja össze a labdarúgással, amely üzlet is, játék is, béke és háború is, élet is, halál is. Átruccan Amerikából egy újságíró, személyes bevallása szerint liberális fölfogású, ízlése akár egy yuppié, nézelődik és jegyzetel a kontinens labdarúgópályáin és szurkolói kocsmáiban, Glasgow-tól az ukrajnai Lvovig térül s fordul, majd megírja ezt a könyvet, mely a labdarúgás globális relációit elemzi, ö is azt mondja, hogy a labdarúgás metafora. A foci az életünk metaforája, de azért ha gólt kapunk, az nem a halál. Foer különböző tematikus körökben magyarázza a világ működését a foci révén, úgymint huliganizmus, háborúk, rasszizmus, vallás, új oligarchiák, szentimentalizmus és nacionalizmus, nemzeti burzsoázia. A szerző arányosan elegyíti a jó riport műfajteremtő elemeit, ad némi történelmet, nem túl mélyet és bonyolultat, de roppant szemléleteset, nem fukarkodik a szociológiai közelítéstől, javára válik a publicisztikus elfogultság, s még könnyed szépírói fordulatokat is bemutat. Látunk építményeket, egy labdarúgócsapat történetét és struktúráját, a Milán, a Rangers, vagy a Barcelona világát, egy bécsi zsidó csapat, a Hakoah históriáját, az Arkan-féle Obilic tündöklését és bukását, s az öltözők képe, a drukkerek szavai mögött mindig a társadalmi folyamatok és állapotok tárulnak fel. S látunk emberi sorsokat, például egy nigériai labdarúgót Lvovban igen, a jó, régi Lemberg -, londoni vagy skót futballhuligánt, szerb kollégáját, amint a Crvena Zvezda edzésén veri a saját játékosait. Ki gondolta volna, hogy a Barcelona kapcsán valaki egyszer még Donald Juddot, a világhírű amerikai minimalista művészt, vagy Mirót emlegeti?! Foer megteszi ezt, így válik a könyve üde kulturális kalauzzá is. S ha éppen az idei évadban láthattuk a Barcelona romba dőlését és megaláztatását, s meglepetten konstatálhattuk, hogy a Real Madrid csapata van tele ellenszenves, bár kétségtelenül remek hollanddal. Az egy külön tanulmány része lenne, hogyan és miért lettek oly ellenszenvesek a hollandok. Arrogancia, gőg, és Robben arca. És most nekünk holland szövetségi kapitányunk van. Igaz, ö még a régi nagyok közül való. Azt kérdezzük tehát, hogy nekünk, akik még sportújsággal kezdjük a szürke, magyar reggeleket, és heti két-három mérkőzés megtekintésével tompítjuk a szellemünket és mérgezzük a lelkünket, lehet-e még szurkolni? Jó, egy szegedi adófizető biztosan szurkolhat a Szegednek, ahogy egy makói drukker is magától értetődően szurkol a Makónak. Azt kérdeztük Foer könyvének elolvasta után, hogy lehet-e szurkolni, az ember megengedheti-e a részleges azonosulást, az érzelmi kötődést egy-egy klubbal, ha látván látszik, hogy ennyi erő, erőszak, pénz, hatalmi manipuláció ügyködik a tizenkilenc éves, nagyon tehetséges középpályás csele mögött is?! Ha Kaká egy finom pörgetését látjuk, ne jusson eszünkbe Berlusconi?! Vagy ha Materazzira gondolunk, hogyan is kössük ezen urat a . szakszervezeti mozgalomhoz, mely tudvalevőleg az Internationale bábája volt. Ez bizony meglehetősen lehangoló helyzet. Egy internetes irodalmi újságban egy kiváló fordító arról értekezik, hogy gyermekét, aki egyébként kislány, arra okítja, mi a les, illetve felhívja a figyelmét, hogy a németeknek nem szabad szurkolni. Miért nem szabad a németeknek szurkolni?! A németek az egyik legjobb néppé váltak Európában, ha lehet ilyet mondani, akkor meg szurkolni is lehet nekik, nem?! Nem. De ez egy hosszabb eszmefuttatás része. Nem mintha nem próbáltunk volna, például Berlinben a Herthának szorítani, és nemcsak a város, de a magyarok, Király és Dárdai miatt, de az a csapat folyamatosan becsapott bennünket. Alig láttuk jól játszani, miközben volt pénz, s minden évben jöttek a brazilok, és tömve volt az olimpiai stadion. Nem is az, hogy nem hajtanak, egy német csapatnál ez természetes. A Hertha tíz éve középcsapat. Azért nem lehet szurkolni neki, mert unalmas. Ki lehet esni, de akkor se legyél unalmas! Nemrég láttunk egy amerikai első osztályú mérkőzést, úgy esett, mint a svájci-törökön, tökéletesen üres, kongó lelátó, és iszonyatos iram. Csupa izmos, ügyes latin csávó, és fehér börü, szekrény nagyságú jenkik. Különben ők is unalmasak voltak. Mondjuk nem úgy szurkolunk, ahogy régen. Hogy annak szurkolni csak, ami szép. A szép megoldásnak, a szép látvány létrehozójának és megteremtőjének, egyszerre szurkolni Messinek vagy Raulnak, vagy Drogbának és Patónak, még ha egymás ellen játszanak is. Az Eb-n például nagyon szurkolunk a kis Roger Guerreirónak, aki Varsóban játszik, és brazil. S akkor a szurkoláson azt a különben visszafogott, diszkrét és kiscsoportos tevékenységet értjük, melynek leglényegesebb eleme az otthoni televízió, az egy-két barát, házastárs, s valami jobbfajta bor. Nem, nem sör. Bor! Szurkolás az, amikor aggódunk a kicsikért, a névtelenekért! Amit a televízióban látunk, már nem is labdarúgás. Az valami más. Van labda, vannak cselek, gólok, érzelmek, de az egy másik történés, üzlet, császári pompa, egy sterilizált világ financiális színjátéka, melyből azért olykor mégis kicsap a színtiszta élet. Amikor például Terry zokogott a BEK-döntő után. Szurkolunk az ilyen sírásnak, és az ilyen „tragédiának"! Nemkülönben érzünk a mostani Eb kapcsán. Zokogjon szegény svájci Frei, mert elszakadt, szurkolunk neki. Igen, inkább labdarúgás az, ha a haverokkal összéálltok, vagy lemész a gyerekkel passzolgatni. És az élsport sport-e a nélkülözhetetlen doppinggal, az irdatlan pénzzel, a hatalmi relációkkal?! Berlini barátom a Fal ledőlése óta eltökélt Cottbus-rajongó, ott rendre albán, román és szerb, alkalmanként magyar játékosok viszik a prímet. Azért szurkol a Cottbusnak, mert kicsik. Kicsik, nem unalmasak, és mindig az életükért játszanak. Foer könyvének egyik szereplője, a lvovi nigériai játékos, Edward Anyamkyegh utálta a hideget, és közel sem tudott úgy teljesíteni az ukrán fagyban, mint ahogy elvárták tőle. A játékos minden vágya az volt, hogy Spanyolországba igazoljon. Rákerestünk a Google-on, vajon sikerült-e az álma. Edward ma Finnországban játszik, a második ligában. A finn második liga, na, annak aztán nagyon szurkolunk! S A KULCSSZÓ. Valamennyi emlékező szerint Szöllősy Géza visszatérő szófordulata volt az „ugyebár". Bucsány György úgy véli, a nyelvészek által töltelékszónak nevezett kifejezést különösen válaszai előtt arra használta, hogy időt nyerjen mondanivalója mérlegelésére - nagyon sokszor lehetett erre szüksége. Szöllősy Gézának változtatnia kellett társadalmi helyzetén. Ezt úgy oldotta meg, hogy a főtéri templomban nem a presbitereknek fenntartott padsorban, hanem az éppen mögöttük lévő széken foglalt helyet. Politika kint és bent László Béla édesapja tanított a gimnáziumban abban az időben, amikor Szöllősy Géza igazgató volt. A hatvanas éveinek vége felé járó agrármérnök úgy emlékszik, gyermekkorában a tanári kar tagjai rendszeresen tartottak névnapokat, összejöveteleket. Ezeken az alkalmakon teritékre került a politika is. - Szó sincs róla, hogy ne politizáltak volna - mondta. Az igazgató tekintélye abban rejlett, hogy kifelé nagyszerűen tudta képviselni az intézményt, megvédeni a tanári kart. Egymás között mindent megvitattak, ami az ország sorsfordulataival, jövőjével vagy éppen mindennapjaival kapcsolatos téma lehetett, és őket érdekelte. Konzervatív liberális volt, tehát a '48-as nemzeti eszméket tartotta szem előtt, ez ellen nem lehetett ellenvetésük I Tóth János nyugalmazott matematika mindig megoldotta a konfliktusokat sem a szélsőséges jobboldaliaknak, sem a szélsőséges baloldaliaknak. Diákért, tanárért A szegény sorsú gyermekeknek, népi származású diákoknak különöskép pen segített a felemelkedésben kollégiumi férőhelyekkel, ösztöndíjakkal. A kommunista diktatúra idején több tanárt úgynevezett B listára tettek, ez azt jelentette, hogy nem kaphattak fizetést. Megszervezte a diáktanácsot, velük szövetkezve érte el, hogy B listás kollégái is A listára kerüljenek. Tóth Jánostól tudjuk: egy latin szakos tanár rendszeresen pityókásan járt az órára, ezt pedig természetesen az intézményvezetője nem hagyhatta annyiban. A diákokat hazaküldte, azokat a tanárokat pedig, akiknek éppen nem volt órájuk, megkérte, vele együtt üljenek be a latinra. A tantestület hallgatta a pityókás kollégát, aki szépen sorban felszólított mindenkit, és nem vette észre a cserét. Később észbe kapott. László Bélától tudjuk, hogy az ötvenes években egy csapat diák felmászott a gimnázium tetejére, ott napoztak nagyon gyér öltözetben. A református templom tornyáról azonban valaki meglátta őket, és szólt „Géza bácsinak". A renitenseknek az igazgatói irodába kellett menniük, ahol bizony hosszas dörgedelmeket hallgattak végig, és őszintén megbántak mindent. szakos tanár emlékei szerint Szöllősy Géza FOTÓK: TÉSIK ATTILA - A forradalom idején három-négy napig szabadnak éreztük magunkat Szentesen, mi, tanárok is azt tehettünk, amit akartunk - így emlékszik vissza Tóth János. A matematika-fizika szakos nyugdíjas tanár elmesélte, ő úgy döntött, megtanítja diákjaival az angol himnuszt. Akkoriban mindenki, aki nyugati nyelvet beszélt, potenciális kémnek számított, a britek ódája tehát tiltott gyümölcs lehetett csak. Nagy tisztelettel beszél volt igazgatójáról, aki arra kérte őt, menjen a Kossuth térre, és küldje haza a diákokat, „mert nem lehet tudni, mi lesz ebből". A gimnázium magyar-történelem szakos tanára, a közelmúltban elhunyt Hering Béla lett a forradalmi bizottság elnöke a városban. A forradalom leverését követő napokban Szöllősy Géza kezébe kerültek olyan iratok, melyek Hering Bélára nézve kedvezőtlenek voltak. László Béla úgy tudja, az igazgató ezek láttán csak annyit mondott: „hűha!" - és eltüntette a papírokat, a forradalmi bizottság elnökének sem mondta meg, hogy hová. Egy éven belül a harmadik igazgatót választják meg a jövő héten a szentesi Horváth Mihály gimnázium élére. Volt viszont olyan időszak is az iskola történetében, amikor egyvalaki politikai rendszerváltásokat túlélve közel két évtizeden át irányította a patinás intézményt. Szöllősy Géza az egyetlen olyan gimnáziumi igazgató volt az országban, akit a Horthy-rendszerben neveztek ki, a Rákosi-korszakban és a forradalom alatt is az iskola élén állt, mígnem nyugdíjba vonult. Szöllősy Géza 1942-től 1961-ig vezette a szentesi gimnáziumot BLAHÓ GABRIELLA A tanári kar hívására nevezték ki gimnáziumi igazgatóvá Szöllősy Gézát 1942-ben Szentesen. A tantestület megegyezett abban, hogy rá van szükség. A város legmagasabban képzett pedagógusainak volt tapasztalatuk vele kapcsolatban, hiszen kinevezése előtt a Horváth Mihály Gimnáziumban dolgozott. Az 1901ben Máramarosban született matematika-fizika szakos tanár tekintélyt sugárzott, mély diplomáciai érzékével képes volt elsimítani, megoldani a legmélyebb konfliktusokat is. Talán éppen ennek köszönhette, hogy a magyar történelem legszélsőségesebb korszakaiban is megállta a helyét példamutató humanitásával. jobbról, balról Bucsány György nyugalmazott igazgatóhelyettes például megemlíti, hogy az 1943-44-es tanévben utasítás érkezett a minisztériumból, mely szerint a zsidó származású fiúkkal megalázó munkát kell végeztetni, míg a többiek részt vesznek a kötelező honvédelmi oktatásban. A zsidó fiúk a folyosón lézengtek, az igazgató pedig leengedte őket az udvarra játszani, mondván, ha nem vesznek részt a honvédelmi oktatásban, attól még lehet rendes ember belőlük. A Rákosi-diktatúrában erős volt a nyomás: a református presbiter