Délmagyarország, 2008. május (98. évfolyam, 102-126. szám)

2008-05-24 / 120. szám

Szombat, 2008. május 24. Szieszta 111 haderő figyeli az ázsiai országot - Hódmezővásárhelyi százados felügyeli az építkezéseket FÉLÁRBOCON LÓGNAK A TÁBOROKBAN már-már megható kedvességgel és barátságossággal fogadja a küldöttséget. Persze, hónapok óta nem találkoztak honfitársakkal, meg nyilván szóltak nekik, hogy ne tojással dobálják a miniszteri csapatot. Ám tényleg úgy tűnik: örülnek a látogatóknak, még akkor is, ha haloványan érezhető, hogy leginkább kíváncsiskodó, antikatona civileknek tartanak bennünket. Mert hát azok is vagyunk. Miközben a település szélén felépített támaszpontot járjuk körbe (háromágyas, légkondicionált konténerszobák, tisztálkodási konténerek, kulturált ebédlő, klubhelyiség tévével - Duna Tv, m2 -, kantin - este hét és tíz között napi két sörrel sportpálya, no meg műhelyek), én Csongrád megyei „honfitársat" keresek, sikerrel. Nem sokkal később Szabó Csaba hódmezővásárhelyi századossal beszélgetek, természetesen arról: hogyan került ide és mit csinál itt. Üzenet Vásárhelyre Elmeséli, hogy nemcsak a vásárhelyi zászlóaljnál dolgozik, hanem a városban is él. Ifjú feleségével lakásvásárlást terveznek, amihez kell a pénz. Kár lenne tagadni: ezért is vállalta a fél éves kiküldetést (valamennyi magyar katona ennyi időre szerződik), amit egyébként élvez. Az átlagos magyar honvéd 2000 euró körüli összeget keres, és ezt még aklyett páncélozott autókonvojjal megyünk vissza a központi táborba. Időközben ugyanis homokvihart jeleztek, így a gép nélkülünk repült vissza. A páncélmellény meg a sisak marad, így a 4,2 literes turbódízel Toyota dzsip szük hátsó ülésén nem állítható, hogy elszáll a háromórás menetidő, de sofőrünktől és fegyveres kísérőnktől legalább olyasmiket is megtudunk a táborról és Afganisztánról, amik nem e hasábokra valók, mert hátha a felettes is olvas újságot. Sajnos sötétben utazunk, így nem sokat látunk, pontosabban annyit, hogy azon a néhány településen, amelyen áthaladunk, piac és étteremféleség mindig akad, igaz, más nemigen. Harci géppel Kabulba Altatóra nincs szükség a Mazar-e-Sharif-i támaszponton, ébresztőre viszont annál inkább, csoportunk egy része ugyanis már hajnalban Kabulba repül. (Természetesen harci géppel, páncélmellényben...) Ázsia egyik legnagyobb repülőterét - a civil részét is! ugyanis szeptembertől magyar részleg irányítja, ami nagy megtiszteltetés, no meg nagy felelősség. Ha azt állítjuk, hogy a reptereken általában fokozott a biztonság, akkor Kabulra elég nehéz szavakat találni. Térerő eltüntetve, mindenhová csak katonai kísérettel lehet menni, egyébként is féltucatnyi marcona fegyveres vigyáz ránk. A nyomaték kedvéért még elmesélik, Közben érkezik a rossz hír: az előző éjjel bennünket szállító konvoj egyik autója a visszafelé úton felborult, két magyar katona könnyebben megsérült. Lett nagy pánik a vezérkarban, nem elég a baleset, még itt ez a néhány újságíró is, most hogy a francba kommunikálják a történteket. Dicséret jár ezért is: úgy kommunikálják, ahogy illik. Nem hallgatják el, röviden, feszesen, katonásan és hivatalosan hírt adnak az esetről. Az már a média bűne - ha úgy tetszik, a mi bűnünk hogy amikor az aznapi Déli Krónikában Szekeres Imre a kabuli tárgyalásairól akar beszámolni, az első kérdés úgy hangzik hozzá: „Hogy vannak a magyar sebesültek?". De vissza a repülőtérre: természetesen páncélozott autóval, kétszerezett fegyveres kísérettel, szögesdróton és betonbunkereken keresztül jutunk a NATO főhadiszállására - át a fővároson. A sötétített üvegen keresztül elhanyagolt, koszos és lepusztult utcákat és többségében bizony hasonló embereket látunk. Hétköznap délelőtt - a péntek számít hivatalos szabadnapnak - rengetegen sétálnak odakint, igazolva a korábban hallottakat, miszerint nincs munkalehetőség az országban. Leszámítva persze a mákültetvények gondozását. A féltve őrzött kabuli központban ha nem is fényűző, de mindenképpen európai állapotok fogadnak bennünket. Éttermek, büfék, üzletek, butikok Felvilágosult és „alulöltözött" afgán asszonyok, katonai felügyelet mellett kor se irigyeljük, ha hozzátehetjük: itt aztán sokat nem tud költeni a pénzből. (A laktanyákban már-már kötelezőnek számító cigaretta is nagyon olcsó, egy doboz Marlboro alig több mint 200 forint.) És hogy mi Szabó Csaba feladata? Magát építési szakellenőrnek vallja, az afgánok munkáját felügyeli és ellenőrzi, azaz mint a legtöbb magyar honvéd, a civil-katona kapcsolatot erősíti. Elmondja: a helyi férfiak általában barátságosak vele, tisztességesen dolgoznak, erőszakkal nem is találkozott az eddig eltöltött szolgálati ideje alatt. Gyorsan hozzáteszi, szerencsére. A nőkkel nem kommunikál, mert azt nem szabad. Erre ott vannak a katonanők. Afganisztánban ugyanis teljes a férfiuralom. A nök csadorban tetőtől talpig, csak a szemük látszik ki, az is alig. El nem válhatnak, ha tőlük elválnak, akkor nem mehetnek ismét férjhez, ezért inkább a többnejűség a divat. Ugye, hölgyeim, milyen jó dolguk van Magyarországon? Azzal köszönünk el egymástól, hogy mindjárt hazaüzen, figyelje a család a Délvilágot. Feleségével napi e-mail kapcsolatban van, telefonon ritkábban beszélnek (egyébként a mobilhálózat arrafelé is működik), mert csak jobban fájna a szívük. Mi is búcsúzunk Pol-e-Khomritól, Simon Attila ezredes parancsnoktól oklevelet is kapunk, majd megtudjuk: helikopter hehogy a hárommilliós fővárosból se nagyon telefonáljunk, arról pedig véletlenül se beszéljünk, merre járunk. Nemrégiben ugyanis egy német csoport tagja csörgött haza, hogy innen és innen indulnak öt perc múlva, nem sokkal később pedig robbant az autóbuszuk. Nem telefonálok. - és tárgyalótermek. Amelyek közül az egyikben az aktuális főparancsnok és miniszterünk a magyarok további afganisztáni szerepvállalásáról tárgyal. „Dugóhúzó" a hadiövezetben Ezzel függ össze következő utunk is: Afganisztán jóval veszélyesebb déli Errefelé a teherautók könnyen robbannak részébe, Uruzgan tartományba, Tarin-Kowt-ba repülünk, a holland táborba. Mivel hadiövezetben, mellesleg murvára landolunk, az úgynevezett dugóhúzó módszert alkalmazza pilótánk. Ez röviden abból áll: iszonyú magasról, baromi meredeken, összevissza kanyarogva száll le a gép, hogy minél nehezebben eltalálható célpont legyen a levegőben. Nem volt jó érzés. Sem a tudat, sem a leszállás. A sziklasivatag közepén arra is választ kapunk, miért a sok döbbenetes tisztasági előírás. A süvítő szélben kavarog a homok, pillanatok alatt ujjnyi vastag réteg rakódik ránk. És mivel az ország gyakorlatilag teljesen csatornázatlan, rendkívüli a fertőzésveszély. Bárhová lépünk be, étkezés előtt és után, illemhelyiség használata előtt és után kötelező a fertőtlenítős kézmosás, de nem árt, ha az utazó csomagjában is ott lapul a fertőtlenítő kendő. Afgánok kiképzői A barátságosnak legjobb indulattal sem nevezhető, ám nyilvánvalóan célirányos és a körülményekhez képest komfortos bázison prezentációt tart a holland parancsnokság arról: miként képzik ki az afgán nemzeti hadsereget. Részletesen elemzik a helyiek erősségeit, gyengéit, és még sok-sok mindent elárulnak a tálibokról, ami megint csak nem e hasábokra való. Már csak azért sem, mert hamarosan 60 magyar a hollandokéhoz hasonló feladattal költözik erre a vidékre. Erről röviden csak annyit: a bennünket kísérő magyar fegyveresek közül az egyik mindössze annyit mond az újabb felszállás előtt a tapasztaltakról: „Ide azért még én se jönnék." Pedig ő nem is látta a prezentációt. Gondoljuk: a nap végére végre nem marad több izgalom. Alaposan tévedünk, de erről nem Afganisztán tehet, hanem az időjárás. Kabul előtt ugyanis akkora viharba keveredünk, hogy gépünk nem tud leszállhi, az orkán miatt néhány méterrel a betoncsík fölött átstartolásra kényszerül. Végül szavakban nehezen kifejezhető izgalmak után másodjára sikerül a landolás. Természetesen „áldozatok" is akadnak, kiderül, a miniszterek is emberek, többek között ugyanis Szekeres Imre tölti meg tartalommal az erre szolgáló zacskót. Mindezek után elképzelhető örömmel várjuk az aznapi utolsó utat Kabulból vissza Mazar-e-Sharifba, de jó katona módjára teljesítjük ezt is. Éjszakára az ottani tucatnyi magyar szolgál meglepetéssel, egy búcsúbulival. Grillhúsok és a fejadagnál jelentősebb mennyiségű sörök is előkerülnek, nem szabad a végre zenére és szórakozásra kötelezett magyar katonákat megsérteni azzal az egyszerű, de nagyon is igaz frázissal, mely szerint mi fáradtak vagyunk... Alvásra hát ezúttal sem jut idő, hiszen pirkadatkor indulnunk kell haza. Megint csak Termezen át, a páncélmellényt leadva, a harci gépet magunk mögött hagyva, Ferihegyen lágyan landolva. Érkezéskor pedig arra a felértékelődő közhelyre gondolva - az egyébként életre szóló kaland után -, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. • A mindennapok: fegyveres őr mögött zajlik az élet FOTÓK: VERES VIKTOR