Délmagyarország, 2007. október (97. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-04 / 232. szám

SZAMOA Hajdúszoboszlói üdülés nov. 4-tó'l folyamatosan | A Délmagyarország és a Délvilág világjáró melléklete 2007. október 4. A Csendes-óceán paradicsoma Kerékpárral Körösi nyomában Tirolban már havazik - sok síelőre számítanak Már szeptemberben 80 centi hó esett, és most is havazik, úgyhogy jó téli idényre lehet számítani Tirolban - állítják a helyi turisztikai szakemberek. Tavaly 8 millió vendég 42 millió vendégéjszakát töltött el a régi­óban. Ebből a legtöbb német vendég volt (52 százalék), de hazánkból (0,3 százalék) is ér­keztek a magyar határtól távol eső osztrák tartományba. Az elmúlt húsz év alatt jelen­tősen nőtt a vendégforgalom. 1985-86 téli szezonjához ké­pest a tavalyi télen 1443 száza­lékos növekedést regisztrál­hattak, nyáron (1986 nyarához képest) pedig 200 százalékos növekedést mondhattak ma­gukénak a tiroliak 2006-ban. A szenzációs növekedéséért mindent megtesznek: csak idén 270 millió eurós fejlesztés hajtanak végre - új felvonókat, megállókat alakítottak ki, sípá­lyákat, hóágyúkat „vetnek be". Uj szállodák is nyíltak, ilyen a négycsillagos Cube Hotel, aho­vá főleg fiatalokat várnak. Elhelyezés 2 ágyas, kábel TV-s, gázfűtéses, fürdőszobás szobákban konyha használattal. Étkezés helyben, reggeli + meleg vacsora. Terminusok: vasárnaptól-vasárnapig Árak: 18.000 Ft/fő/hét-től. Üdülési csekket elfogadunk. Tel.: 30/391-9043 Nyilv. szám 12/2007 Egy magyar fiatalember kerék­párral indult el a németországi Göttingenből, hogy végigmenjen azon az útvonalon, amelyen Kö­rösi Csorna Sándor járt. Horváth Balázst az MTI e-mailen kérdez­te egyedülálló vállalkozásáról. MTI A fiatalember útja az Alpokon át vezetett a dalmát tengerpar­tig, majd Albánián, Görögor­szágon és Észak-Törökorszá­gon át Iránba jutott el. Innen északnak fordult, és az egykori selyemutat követve Türkme­nisztánon, Üzbegisztánon ha­ladt keresztül. Kirgizisztán be­járása után a Karakorum hegy­ségen keresztül érkezett meg Pakisztánba, ahonnan Indiába vezetett útja. A vállalkozás vé­gül Darzsilingben, Körösi sír­emlékénél fejeződik be. „Jelenleg Indiában, Amrit­szárban vagyok. 12 ezer 800 ki­lométer van mögöttem és ren­geteg élmény. Ez a rész lesz az utazás legnagyobb kihívása: több 5000 méter feletti hágón kell átkelnem" - írta Horváth Balázs. A fiatalember a göttin­geni egyetemen tanult, ahol Körösi is több évet töltött el. Egy éve védte meg doktoriját az erdészeti karon, az erdő anyagforgalmával foglalkozik. „Úgy jártam, mint szinte min­denki, aki Körösi Csornával foglalkozott: mély tisztelet fo­gott el iránta" - válaszolta arra, miért vállalkozott az útra. Horváth Balázs azért kerék­párral vágott neki az útnak, mert úgy véli, ez a legjobb módja az utazásnak. Nem túl gyors, van ideje kapcsolatba kerülni a természettel, ugyan­akkor a gyaloglásnál gyorsabb. A fiatalember egyik legna­gyobb ellenfele az időjárás. A rekkenő hőséggel és a hideg­gel is szembesült már, az eső­vel Kirgizisztánban küzdött meg. Útja során ha teheti főz, főként tésztát, rizst készít, majd olyan feltétet tesz rá, amelyet az adott helyen meg tud vásárolni. Közép-Ázsiában például magyar édes kukori­cát, zöldborsót is kapott, má­sutt paradicsomos halat, vagy húskonzervet szerzett be. „Az utazást a megtakarítá­saimból fedezem, azt hiszem, nem sok marad a végére. Tö­rökország óta olyan helyeken járok, ahol a mindennapi élet lényegesen olcsóbb mint Ma­gyarországon. Egyszer kira­boltak, Üzbegisztánban pedig beteg lettem és megszálltam egy hotelben, ezek voltak a nagyobb kiadásaim." Paradise Beach Upolu szigetén bambuszház-menedékek cölöpökön, amelyek otthonként, üzletként, falu­központként és munkahelyként is szol­gálnak. Az asszonyok gyékényszőnye­geket szőttek kókuszhéjak és halcson­tok között a pálmafák árnyékában, ke­nuk haladtak az opálszínű lagúnákon, ahol a halászok kivetették hálóikat. Ebédre frissen fogott mahimahit et­tem kókusztejben a Taufaua-partról, ami a néhány finom homokú strandok egyike, ahol a turisták fürdenek, me­rülnek, szörföznek. Tetoválómüvész Egy kis falucskába, Faleasi'u-ba hívtak meg, méghozzá egy helyi tufaga, vagyis tetoválómüvész otthonába. SulnapePa­ulo keresztbe tett lábakkal ült a falu idős férfijai által alkotott kör közepén, amíg a fiatalok átestek a Pea'a nevű szertartá­son. A kókusztejet kagylóhéjból szür­csöltük, és cigarettát szívtunk, amíg Su­luape egy hosszú disznóvakaró fésű tű­hegyes fogait tintába mártotta, és a met­ronóm hipnotikus kattogásától kísérve mintákat rajzolt egy fiatal fiú bőrére. Én szenvedve néztem, de a fiú mozdulatlan maradt. Egy másik férfi, Sila Vatu'tut'u, aki maga is átesett ezen a tetováláson, azt magyarázta nekem: természetesen nagyon fájdalmas, de ez a lényeg. A Pea'a a férfiasság és a bátorság próbája. A keresztény misszionáriusok siker­telenül próbálták kiirtani a tetoválást (a szó egyébként a polinéz tatau szóból származik) a XVIII. században, más­fajta „pogány" szokásokkal együtt. Habár a hitet megtartották - soha nem láttam ilyen elegyét a római ka­tolikus, a gyülekezeti, a mormon és a metodista templomoknak, mint Sza­moán utazgatva -, nagyon is hasonló a tradicionális életstílushoz. „Jonny Wilkinson földjéről szárma­zol" - válaszolták nekem szinte min­dig, amikor elmagyaráztam nekik, hogy nem Ausztráliából vagy Új-Zé­landról jöttem, mint a legtöbb palangi - vagyis külföldi -, hanem a vörös rózsás mez földjéről, Angliából. Játszik az egész falu Habár száraz évszakban voltam Szamoán, naponta fordultak elő ára­datok és özönvizek, amely arra báto­rította a fiatalokat, hogy összecsapja­nak és gólt próbáljanak rúgni egy­másnak a sárban. Akár elállt az eső, akár nem, a mindenütt jelen lévő va­sárnapi játék, a kirkiti egy igen bizarr és különleges szamoai változata a krikettnek, amely egyébként új-zé­landi hagyaték. A játék szabályai meglehetősen rugalmasak, és az egész falu játssza - nők és férfiak, idősek és fiatalok egyaránt - egy kri­Korábban Nyugat-Szamoaként említet­ték, hogy megkülönböztessék a független államot az Amerikai Egyesült Államok gyarmatától, Amerikai Szamoától. Két szigetből áll: Upolu és Savai'i szigetéből, valamint szórvány szigetecskékből és ko­rallzátonyokból. 1914-ig német kormány­zás alatt állt, majd Új-Zélandhoz került, végül 48 évvel később elsőként vívta ki függetlenségét a polinéz népek közül. kettkapu előtt, egy latexlabdával és háromoldalú ütővel. A gyakorta nagy szigetként emle­getett Savai'i nagyjából kétszer na­gyobb, mint az Upolu-sziget - kráterek szegélyezte hegyeivel, áthatolhatatlan dzsungeleivel, sziklás tengerpartjával és lávaföldjeivel, az 1866 méter magas Mount Silisilivel, amelynek 1905-ben füstölgött a teteje. Szamoa népessé­gének alig negyede, 160 ezer ember él itt, és emiatt kissé vadabbnak és vad­regényesebbnek is tűnik. A sziget látványosságait egyszerű megtalálni. Néhány vulkanikus nyí­lás Alofaaga falu mellett, például há­rom fiatal kölyök, akik a kókusz töké­letes felnyitását bemutatják. Érdekes, hogy senki nem akarta megmutatni nekem az utat a Pulemelei Moundra, ami, ahogyan olvastam, a legna­gyobb ősi épített kincse Polinéziá­nak. Amikor végül is odataláltam, egyórás gyaloglás után a pálmák és a dzsungel között, bámulatba ejtett a látvány: egy 200 láb magas kőpira­mist láttam, emeletes volt, mint egy esküvői torta, omladozó, növények­kel benőtt és elhagyatott. MARTIN SYMINGTON/DAILY MAIL, FORDÍTOTTA: NYEMCSOK ÉVA Szamoa szigete rengeteg mesét mond el. A Csendes-óceán kincses szigetén a világ legkedvesebb emberei laknak, táncolnak, szeretik az isteneket, na­gyon nyugodtak, titokzatosak. Azok az utazók, akik 1889-ben meg­érkeztek a sziget Apia nevű kikötőjébe, a mostani szigetlakók felmenőivel ta­lálkoztak. így történt ez Louis Ste­vensonnal is, aki a Kincses sziget című ifjúsági regényt írta, amelynek cse­lekménye a hírhedt, véreskezű kalóz, Flint kapitány elásott kincseinek meg­szerzése körül forog. Stevensont a szi­get annyira lenyűgözte, hogy ott ma­radt négy évvel későbbi haláláig. Az egyik hegyoldalban épült villát, a Va­ilimát vásárolta meg, amelynek ve­randájáról nagyszerű kilátás nyílt a lankákra és türkizkék lagűnára. Ké­sőbb a Villa Vailimát felújították, és múzeummá alakították. Ez az az épü­let, ahol a sziget fővárosába, Apiába érkező turisták elsőként megállnak. A kincses sziget ihletésében Körbejártam a szobákat, ahol orosz­lánbőr szőnyegekkel terítették le a padlót, és az asztalokon Stevenson feltekert papírjait - kéziratait - és könyvei első kiadásait néztem meg. Aztán egy esős, egyórás sziklamászásra indultam, oda, ahol Stevenson - vagy ahogyan a szamoaiak hívták: Tusitala ­pihen, a Vaea hegyen, egy temetőben. Amikor már teljesen megizzasztott a párás levegő, egy cement sírkőhöz ér­tem, ami zöld fényben úszott, páfrány nőtte be és összegubancolódott kú­szónövény. Amint a levegő kitisztult, a sziget teljes fenségességében feltárult hirtelen előttem: zöld csúcsok, ame­lyek egészen a felhők fölé értek, indiai fügefák alvó denevérekkel, dűs teuila­virágokkal és lagúnákkal megtűzdelt tengerpart, mint egy nyaklánc gyön­gyei. A négykerék-meghajtású járművel a 40 mérföld hosszú Upolu szigeten bil­legve hajtok el barnacukorszínű fo­lyók, sziklabarlangok és számos víz­esés mellett. Találtam egy tengerparti falut: ovális Szamoai fiúk: virágfüzérrel

Next

/
Thumbnails
Contents