Délmagyarország, 2007. október (97. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-27 / 251. szám

10 SZIESZTA 2007. október 27., szombat Ml MARADT MÁRA AZ NDK-BÓL? Az egykor szürke Lipcse világváros Chelseadrukkerek vacsorája Lipcse NDK-s üzletében nosztalgia műanyag tárgyakat és otthon ka kat lehet vásárolni, a hütömágneseken a berlini falat áttörő Trabantot ábrázolják, és ma már csak világra szóló csúfság a híres lipcsei vásár szocializmusban épített, otthagyott pavilonsora. Rajtuk kívül szinte csak a felújításra váró panelek és a bezárt gyárak emlékeztetnek a régi DDR-re. Lipcsében a Nikolaikirche előtt nemrégiben tartottak megemlékezést az 1989-es nagy demonstráció emlékére, az ünnepi beszédet Hans-Dietrich Genscher volt külügyminiszter tartotta. Tizennyolc éve, október 9-én este mintegy hetvenezren követelték a rendszer bukását, ez a legnagyobb méretű tömegdemonstráció volt a keleti állam történetében. A téren egy, az utcakőbe épített, lábnyomokat ábrázoló táblával emlékeznek a nagy napra, meg arra, hogy a templomi gyülekezetből hétfői denionstrálókká szerveződök hogy indították el a belső erjedés folyamatát. Nosztalgiavonaton Az NDK tizennyolc éve eltűnt, a mi generációnk pedig, amelyik végigépítőtáborozta, kirándulta az akkori DDR-t Drezdától Meissenen át Weimarig, az utóbbi időkben nem volt rá olyan nagyon kíváncsi. A turistautak ugyanis más irányba vezettek. Pedig Szászország mindig is megért egy misét. Aki pedig emlékezni szeretne, annak nem autóval, hanem „nosztalgiavonattal" érdemes megtenni ugyanazt az útvonalat, amit évtizedekkel ezelőtt jártunk be, és jó nagyokat csodálkozni. Főleg azon, ami a cseh határ után következik: a bezzeg-országnak kikiáltott Csehország ugyanis a vonatablakból a hátsó fertályát mutatja, az Elba melletti hatalmas iparvárosokban a gyárkémények az óvárosokban ontják a füstöt, a mi szegedi paneljeink pedig az övékéhez képest szinte luxusszállodának tűnnek. Majd Bad Schandaunál következik a német határ, és a továbbiakban mintha nem ugyanazt a folyót látnánk: a vízen kirándulóhajók Nem bevásárlóközpont, hanem főpályaudvar suhannak, a két part között kishajók viszik a népet, fagerendás parasztházak, panziók, szállodák lesik a turistákat. Nyugativá alakult át a korábbi keleti táj. Bontanak és építenek S hogy milyen is lett a szép új világ és vele együtt milyenné formálódott a célállomás, Lipcse? Nekem, aki harminc évvel ezelőtt látta utoljára a várost, a döbbenet erejével hatott. A szürkésfekete betonrengeteg helyén egy Frankfurthoz, Münchenhez fogható világváros jött létre elegáns, a pénz szagát árasztó cityvel, a „vásárházak" fényűző homlokzatával, amelyek belül még fényűzőbb paszszázsokat, galériákat rejtegetnek. Ráadásul tizennyolc év elteltével is minden változóban, átalakulóban van, holott szinte a feje tetejére állították a várost. A 260 ezres Lipcsében földalatti épül. Tavasszal lebontották a régi, NDK-szinten modernnek nevezett egyetemi épületeket, és jövő tavasszal már avatják az új komplexumot, közepén egy stilizált templommal: eredetijét Walter Ulbricht taroltatta le a 60-as években. A külvároson azonban még van mit csinosítani, ott is szürkéllenek'a graffitivel lecsúfított panelek, de jutott falfirka a hajdani vásárváros otthagyott pavilonjaira is - helyettük új vásárközpontot húztak fel -, amelyek szintén bontásra várnak, több lipcsei gyárral egyetemben. Ha már a gyáraknál tartunk, Lipcsében sem felhőtlen az élet, a bezárt munkahelyek miatt sokan ingáznak, a fiatalok állítólag fürtökben lógnak a hétvégeken a Frankfurt és Lipcse között suhanó IC-ken. A diplomás munkanélküliség 20 százalék, a minimálbér viszont 600 euró, ameddig jár. És hát ott is minden második kórházat bezártak, nem bírta őket fenntartani a jóléti állam. Sztrájkoltak a mozdonyvezetők "És a nép, az istenadta nép? Akadnak, akikben él a nosztalgia, nem FOTÓ: A SZERZÓ FELVÉTELE véletlenül éri meg NDK-s áruknak üzletet fenntartani Lipcse belvárosában: vonalzót, ceruzát, otthonkát, harmonikaszerűen összecsukható kirándulópoharat kapni többek között. A szuveníresnél a berlini falat áttörő Trabant szimbólummá vált képe. Egyik-másik idős ember még ma is a régi holmijában jár, őket messziről megismerni. Amúgy a nép tehetősebb fele a vendéglők és kávéházak teraszain ül nagykabátban, udvariasak, kedvesek, vendégszeretők a szászok. Amikor Drezdában a Lipcsébe induló vonatot kerestem, éppen tombolt a mozdonyvezetők sztrájkja, csak minden második vonatot indítottak el. Az utasok kezébe kiprintelt tájékoztatókat nyomtak a vasutasok, de még így is nehéz volt átlátni a káoszt, minden szerelvényen egymás nyakában álltak az emberek. Türelmesen, a németektől eddig sosem tapasztalt humorral és derűvel kezelték a történéseket, péntek délután, a legnagyobb csúcsforgalomban. FEKETE KLÁRA Messze vagyunk már attól, amikor pitét majszoltunk a zsírpecsétes papírzacskóból, és arról beszélgettünk, hogyan megy a csapatunknak. A Chelsea kulináris találkozóhellyé vált azáltal, hogy 50 fontért (mintegy 18 ezer forint) kínál a szurkotoknak vacsorát Az ünnepelt séf, Marco Pierre White éttermet nyitott a futballklubnak a chelsea-i Stamford Bridge stadion mellett. Ott az ebéd ára a meccsek napján 44,8-50,63 angol font (mintegy 16 ezer és 18 ezer forint) között mozog. Az ár két- vagy háromfogásos menüt foglal magában, valamint a felszolgálási költséget, de az italt nem. A kínálatban szerepel hal és szalmaburgonya, darált húsos burgonyapüré, marhahús és vesepuding, egy etoni fogás és egy kis csekélység. A szurkolók kifejtették nemtetszésüket az árakról. Az étlap fő attrakciója, White Michelin-csillagos éti csigája a sohóbeli éttermében csak 13-15 fontot (4600-5300 forint) kóstál, az első fogásért 8,95 fontot kérnek (3200 forint), a desszert ára pedig 6,95 font. (2400 forint) a Mirabella étteremben. A Harry Ramsden nevű étteremláncnál sült tőkehalat árultak szalmaburgonyával és borsóval kevesebb mint egy tízesért (10 angol font körülbelül 3500 forint). THE MAIL ON SUNDAY, ÍRTA: EWAN FLETCHER, FORDÍTOTTA: NYEMCSOK ÉVA A Chelsea-klub étterme és a séf: Marco Pierre White Bizony, nehéz dolgok ezek, és nem is feltétlenül szeretetre méltóak, ahogy különben a nehéz dolgok, a súllyal, erővel és kiterjedéssel bíró történéseket és eseményeket lehet igazán szeretni. A súlytalanságot kedvelni nemigen lehet. Súlytalan nő, férfi, súlytalan élet, súlytalan bögrék, táskák, melltartók, pénztárcák és lelkek, kinek kellenek az ilyesmik?! Szív Ernő a kiélezett helyzetekről beszél, melyet egy teniszező kapcsán hallott néhány hete, ő mondta, ez a fantasztikusan tehetséges, fiatal nő, szinte még kislány, hogy kiváltképp kedveli a kiélezett helyzeteket. Szív Ernő kollégái, sportügyekben jártas hírlapírók az efféle kiélezett helyzetek kapcsán írják le, „nem remegett meg a keze". Szív persze tudja, hogy megremeg. Neki mindig megremeg. Ő is számtalanszor került kiélezett helyzetbe, sőt néha arra gondolt, minden napja egy adott kiélezett helyzet sorozata és megújulása, folyamatos ismétlődés, már maga az ébredés egy kiélezett helyzet, a reggeli sötétség, az arabica kávé, különös életjelek a tus alatt, aztán az utca halálos pompája, a családi bányákból igyekvő nők, az újságosstand, a bank, hol új szolgáltatásként vőlegény- vagy menyasszonyruhába öltöztetik a biztonsági őrt, az antikvárium, hol aznap csak Bibliát lehetett venni, és így tovább. Egyszer a barátai megkérdezték Szív Ernőt, szerinte mit Jelent ez. Fejtse csak szépen ki, dadogja el, szavak. Öntse szavakba. Árnyalja a „kiélezett helyzetben lévőség" bonyolult és sokrétű jelentését! A kiélezett helyzet azt jelenti, mondta Szív, hogy egyszeriben arra döbbenünk rá, óriási, már-már elviselhetetlenül nagy a tét. De nem feltétlenül győzelemről van szó, karnyújtásnyira ragyogó gazdagságról, nyakba, mellbimbóra, hímtagra akasztható díjról, hanem éppúgy a vereségről. A vereség nem árnyék, mert éppúgy lehet, tehát akkor van is. És lesz is, természetesen. Elveszni lehet szépen, az is tét, a búcsú, magyarázta Szív, igenis tisztelni kell azokat a barátainkat, akik méltósággal dőlnek bele egy gyerekszakadékba, holott tarthatott volna még az életük, lehetett volna még spenótos a szájuk, vörösboros az ingjük, és vasárnap délutánonként hip-hopoztatták volna a hálószoba kelletlen ágyrugóit. A kiélezett helyzetek Egyszer a szerkesztőségben Szívhez odalépett egy nagyon kedves nő, csak annyit kérdezett, maga a főszerkesztő? Szív bólintott, a szeme sem rebbent. Arra kérem, hajolt közel a nő, rúgja ki Szív Ernőt, most, nyomban. Miért is? Mert megéri. Szerzek magának ezerkétszáz előfizetőt, mind a barátnőm. Szív máris ki van rúgva, mondta Szív, a nő bólintott, eltűnt, mintha gondolat lett volna, és néhány nap múlva a főszerkesztő bejelentette, egy nemzetközi szélhámos járja az országos szerkesztőségeket, a kollégák vigyázzanak, mindazonáltal tudatja azt is, váratlanul megnőtt az előfizetők száma. Egyszer, nem is olyan régen Szív látta Istent pihenni. Hú, máris tudta, hogy ez is egy kiélezett helyzet, berohant a szerkesztőségbe, eszelősen suttogott, gyerekek, gyerekek, Isten pihen a Szív utca ötvenhat szám előtt, fotóst kérek, hozom a riportot. A többiek nevettek, mint a rumitta tengerészek, hülye vagy te, Szív, Isten nem pihen. Legfeljebb nem mozdul, de neki az is munka. Egy kolléga, a szerkesztőség ateista sarkából, a kommunista filodendron alól azt dünnyögte, Isten mindig akkor van, amikor nem kell senkinek, most meg, ő legalábbis így tudja, elég sok mindenkinek lenne rá szüksége, tehát biztosan nincsen. Szív téved. Szív nem Istent látta a Szív utca ötvenhat előtt, hanem egy adóellenőrt, egy földrajztanárt, egy festőt, fodrászt, egy akárkit. Csitt! Elég az élezésből! Szív erősködött, vitte a fotóriportert, és a padon még mindig ott ült Isten, az arca közömbös volt, néha a hajába túrt, és, az az igazság, tényleg olyan volt, mint egy akárki. Szív a levegőbe csapott. Ez az igazi kiélezett helyzet. De a főszerkesztő a fejét csóválta, jaj, Szív, ezek csak sima, szokásos őszi képek, vérző, kopaszodó fák, ezüstösen csillogó, fagyni készülő füvek, vizes avar, a sárgán didergő levelek közt átszűrődő fény, és női lábak végre fényes bőrcsizmában, egy férfi, aki boldog, hogy a nyaka köré tekerheti a sálát, ellenőrök október 23-án a fővillamoson, a dóm előtt puszilkodó fiatalok, vagy a Fekete Ház előtt elszáguldó kerékpáros lányok október 24-én, talán délután két óra tájban, jaj, hol van itt, Szív, mondd csak, hol van a pihenő Isten, ezek csak őszi képek, mindenütt ősz van, őszi szívek, őszi májak és őszi hentestelepek, a szokásos ősz egy templomi szószéken, semmi kiélezett helyzet, semmi szenzáció! Ha most hoztál volna tavaszi képeket, az kiélezett helyzet lett volna! Szív hallgatott. Ö ezt valahogy nem így képzelte. Ö úgy képzelte, ne az legyen, amit mások akarnak, vágynak, hanem amiért nem fognak fizetni, mégis odamegy hozzájuk. Hogy beszáll az ólba a lepke. Azon a reggelen, amikor Szív Ernő a kiélezett helyzetek mibenlétén tűnődött, nagyon hosszú idő után teát főzött magának. Matatott kicsit a szekrényben, és talált egy doboz zöld teát. Hohó, ez jó lesz, nagyon jó lesz! Legyünk egészen őszinték, nem lett jó. Semmilyen se lett, olyan lett, mintha nem is lenne, egy nincsenteát rotyogtatott ki Szív, s ha nem lök egy csipetnyi cukrot a pöttyös bögrébe, sima melegvizet kortyolgatott volna. Forgatta a teásdobozt, nézte, és hát el is olvashatta, az inkriminált zöld teát egy Szeged közeli faluban készítették, fantasztikus, a pusztában. És bizony, bizony, a Kamilla utcában! Zöld tea készül a Kamilla utcában, na, hát ez is egy kiélezett helyzet! Szív még aznap utazott, a buszon csönd volt, a vezető válla havas volt, egy férfi bábozott a piacos asszonyoknak, akik sírtak. Hát persze, abban a Szeged közeli faluban Isten készítette a zöld teát, csalánból, pusztafűből, kóróból és szalmafonatokból. Miért csinál Isten zöld teát a Kamilla utcában, kérdezte a visszaúton a vezető, a hó már jéggé fagyott a vállán. Pihenésképpen, mondta Szív, és bámult ki a buszablakon, kiélezett helyzet volt, egyszerre látta az őszt és a tavaszt, és mégis tél volt, vagy inkább nyár, egy könnyű lepke repkedett az utastérben, s mintha pengéből lettek volna a szárnyai. SZÍV ERNŐ